Történetünk kezdete csupa idill, egy rakás gyerek, akik ugyan árvák, de felhőtlen boldogan játszanak a festői környezetben. Minden van, zöld, játék, megfelelő ellátás, szeretet a Mamától, aki felügyel rájuk. Kettő dolog hibádzik mindössze az amúgy tökély világukból. Egyrészt területük behatárolt, a kapun vagy kerítésen túli világ tabu, de ritkán foglalkoznak vele, nem égető szükségük a felfedezés, mert elég jól tartják őket ahhoz, hogy ne hiányozzon a szabadság. A másik aprócska hiba az édenkertjükben, hogy időről időre kénytelenek elválni egy-egy társuktól, akinek nevelőszülőket találtak.

Ez az idill azonban csak addig tart, míg az aktuális szülősödő csemete után nem viszi két 11 éves, Norman és Emma, az ott felejtett plüssnyulát, aminek gazdáját hullaként lelik meg a kapun túl. Hamar kiderül, az árvaház igazából egy farm, ahol őket nevelgetik, hogy minőségi démonkaja legyen belőlük.

A két tanú sikeresen elmenekül a tiltott zónából, és persze elkezdenek agyalni a szökés tervén, csakhogy egyáltalán nincs egyszerű dolguk. Mint portékát természetesen rendesen őrzik őket, van bennük nyomkövető is; Mama figyeli őket, mert az ott felejtett nyúlból tudja, valaki járt ott, sőt később egy másik felnőtt is képbe kerül; ráadásképp nem véletlen olyan alacsony a kerítés, ahogy nem ostobaságból nem őrzik az erdőben megbújó falat se; továbbá fogalmuk sincs, mi is van odakint. Ha mindez nem lenne elég, ott a probléma, képesek lehetnek-e mindenkit megszöktetni, és hogyan mondják el nekik ezt az egészet? Később pedig még az is felmerül, valaki közülük áruló...

Egyszóval probléma probléma hátán, amelyeket a három legidősebb és legokosabb gyereknek, Emmának, Normannek és a később beavatott Raynek kell megoldania a feszültséggel átitatott részek során, miközben köztük is konfliktusok feszülnek. Ray, aki szokatlansága miatt (mindenre emlékszik születésétől fogva) már régóta tudott helyzetükről, úgy véli, csak nekik és esetleg még egy-két nagyobb gyereknek van esélye elszökni, ha a többieket, főképp a piciket is magukkal vinnék azzal csak azt érik el, hogy mind meghalnak a kísérlet közben. Emma viszont vadul ragaszkodik a mindenkit vinni kell elképzeléshez, nem hajlandó végiggondolni sem, amit Ray mond. Norman, aki érti, mire gondol Ray, de szereti Emmát, azon igyekszik, hogy olyan megoldást ötöljön ki, amivel mindenki kivihető az adott körülményeknek megfelelő legkevesebb rizikóval.

Ez egy nagyon fontos konfliktus, bár Ray javaslata kegyetlenségnek tűnik, és valóban a legegyszerűbb megoldáshoz nyúl, tagadhatatlanul rátapint az egyik olyan tényezőre, ami sokat számít a terv sikerességét illetően. Ezt a végén Emma is belátja, amikor mások is felvetik a picik problémáját. Norman terve, illetve más változások azonban lehetővé teszik, hogy áthidaló megoldás mellett döntsön, aminek teljes sikeressége még kérdéses az anime végén, ez valószínűleg a továbbiakban lesz látható. Emma kivitelezése mellett szól az, hogy mégha nem is sikerül az egész terv, legalább próbáltak mindenkit megmenteni. Ugyanakkor Ray és Norman nélkül Emma nagyon érzelmes reakciói és kissé vak elképzelései biztos a vesztüket okoznák, magyarán fejjel rohanna a falnak. Igazából hárman sokkal működőképesebbek, mert kiegészítik egymást, lefedik a problémát több oldalról is.

Mivel nagyon nem szeretnék sokat spoilerezni, elég homályosan fogalmaztam eddig is, a továbbiakban pedig csak egy-két olyan részletről fogok még írni, ami engem nagyon megfogott.

Ilyen volt az, amikor egyrészt a beavatott, de kispadon tartott Gilda és Don kifakadnak, amiért azt hiszik, ők nem képesek megbirkózni a teljes igazsággal, vagy a később beavatott gyerekek milyen gyorsan felfogják a helyzetet és elfogadják szerepükkel egyetemben. Normanék azért nem beszélnek, Gildának és Donnak is csak egy gyengébb verziót adnak elő, mert tartanak tőle, hogy nem lennének képesek feldolgozni, vagy egyenesen el sem hinnék, hisz Mama nagyon kedves, gondoskodó nő és a környezetükben szinte semmi sem utal veszélyre. Félelmük ugyan nem alaptalan, ám elkövetik azt a hibát, amit minden felnőtt (hisz lényegében ebben a helyzetben elkezdenek akként működni), azt hiszik, a gyerekek hülyék, süketek és vakok, holott mint ráébrednek, sokuk igenis érzi a feszültségükből, a félelmükből, a Mamával való megváltozott kapcsolatukból, amit igyekszenek leplezni, hogy itt valami baj van. Nem tudják, mi az, de azt tökéletesen fogják, hogy az általuk jól ismert emberekben és környezetben változások álltak be.

A másik, határozottan döbbenetes mozzanathoz el kell árulnom néhány konkrétumot. Mama, azaz Isabell egyike a túlélő gyerekeknek. Ez a kiváltság a lányoké, akik közül néhányan ilyen felügyelőnek tanulhatnak és közben kihordhatnak néhány (nem tudni mennyi) gyereket. Nem árulom el, hogyan, amikor Mama felismeri Rayben a gyereket, akit megszült, a fiú megkérdezi: miért hoztál világra? Azontúl, hogy ez az adott helyen az az igazi gyomorszájon vágós kérdés, vajon azok, akik gyereket vállaltak vagy vállalnak, belegondolnak abba, hogy kimondva-kimondatlanul, ám ez a kérdés fel fog merülni és meg kell válaszolniuk, és hiába próbálnak majd szépíteni vagy hazudni, azt is tudni fogja a gyerek? Nem túl valószínű, tekintve, hogy a világ gyermekeinek durván fele úgy jön világra, hogy nem tervezték, nem várták, nemhogy még belegondoltak volna ebbe az egészbe nemcsak a saját, hanem a gyerek oldaláról is. Nyilván, mi sem tudhatunk mindent, azért én azt mondanám, nem lenne ez oly haszontalan, felesleges dolog. És csakhogy alátámasszam, ahogy az animében Rayre, úgy a mi világunkban is jelentős hatással van a válasz a gyerekekre, ahogy rám is rányomta a bélyegét, hogy egy nem kívánt gyerekként láttam meg a napvilágot.

Végezetül, ha már itt a világot emlegettem, az anime alaphelyzete, világa szintén elgondolkodtató, ha az eszembe ötlő két párhuzamot nézem. Az első részemről kicsit foghúzós, lévén mértékletes, ámde húsfogyasztó vagyok. Igen, kitalálhattátok, hisz adja magát, az állattenyésztés lesz az egyik párhuzam, már amennyiben kellőképp antropomorfizálva tekintünk az állatokra, szerintem. Ebbe azonban (bocs a vegáktól, nincs semmi bajom veletek) nem másznék bele, csak leírtam, mert letagadni sem akartam.

A másik párhuzam legerősebben abban érvényesül, amit az elején írtam, ahogy a gyerekek boldogan élnek az elsőre idilli világukban, és igényük sincs több szabadságra. Bizonyos szempontból nem ilyen a mi kis világunk is? Megadnak nekünk x mennyiségű dolgot, hogy jól érezhessük magunkat, de igazából ugyanúgy a megfelelő kis dobozunk keretei közt töltjük el az életünk, ahogy mindenki más. Hovatovább, bár ne legyen igazam, egyre inkább úgy érzem, nagy az igény arra, hogy még a látszat se legyen.

Mindezeket a kis (talán elrugaszkodottnak tetsző) elmélkedéseimet félretéve egy jó kis dark fantasy, thriller animét kap, aki megnézi ezt a darabot. Arra készüljön fel, hogy már-már ellenállhatatlan a kényszer a 12 rész egybe ledarálására, nekem is csak egyéb, halaszthatatlan teendők miatt tartott két napig.

Yakusoku no Neverland, 2019 (elvileg 2020-ban érkezik a második évad), eredetileg Kaiu Shirai (író) és Posuka Demizu (illusztráció) mangája. Az anime írója: Toshiya Ono, rendezője: Mamoru Kanbe.

kép: https://en.wikipedia.org/wiki/The_Promised_Neverland