Akkor már harmadjára sodort össze minket az élet. Fülledt meleg volt, a levegő nem mozdult, csorgott rólunk az izzadtság. Ennek ellenére inkább a kávézó teraszán foglaltunk helyet, de nem bántam, nem igazán bírom a klímát, légkondit. Még a rendelésünk vártuk, ő valahova az utca túlfelére nézett mereven. Fogalmam sincs mit nézhetett olyan kitartóan, mielőtt azt mondta volna:

- A világ visszatartja lélegzetét.

Mivel nem tudtam mit mondhatnék, én is arrafelé néztem, amerre ő, hátha meglátom, ami e kijelentésre késztette, de semmi támpontra nem leltem az öreg macskakövek teste felett.

- Aztán majd hangos, erős levegőt vesz, amikor már neki is elviselhetetlenné válik a légszomj. Meglódul a szél, talán hirtelen szakad le az ég, talán csendesen kezdődik, egy meg egy majd még egy cseppel, mintha óvatosan akarnák kitölteni ránk a felhők színültig telt hordóit.

Ekkor érkezett meg a felszolgáló.

- Jó is lenne! - mondta, miközben lerakta elénk italunkat. - Sajnos, tegnap is csak öt percig esett amolyan tessék-lássék módon.

- Az baj - szögezte le ő.

Mire felszolgálónk annyit felelt:

- Bizony baj!

Majd még hozzátette az udvariassági kívánságokat és eltűnt az ajtó mögött.

Jó ideig nem tértünk vissza ehhez a furcsa felütéshez, beszélgettünk arról, kivel mi újság, néhány aktuális témáról. Érdekes társaság volt, a legegyszerűbb dolgokról is tudott úgy beszélni, hogy az ne üres fecsegés legyen. Egyesek számára talán túlságosan is súlyos szavakat használt, komoly volt, én azonban szerettem így.

Aztán egy rövidebb szünet közben ismét elrévedt, majd még mindig az üres utcát bámulva megszólalt:

- Ez a visszatartott lélegzet, olvastam egyébként valakinél ezt a kifejezést más érzelmi töltettel és jelentéssel is, bennem mindig a döbbenetet idézi fel, amikor villámcsapásként ér valami, felismerés, élmény és lefagysz, megdermed körülötted a világ is, olyannyira, még a mennykő hangja is bennakad.

Azt hiszem, két döbbenetesebb dolog van annál, amikor rájössz, amikor megérzed, most bántani fognak és megtehetik és te tehetetlen vagy. Az egyik az, amikor az, akinek elmondod, különféle módon hitelteleníti az élményed, a fájdalmad, a kiszolgáltatottságod, de erről már meséltem, ha jól emlékszem.

A másik - itt hosszabb lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott, vagy csak a szavait mérte ki -, amikor fordul a kocka és te bántod azt, aki bántott, sőt ha egy pillanatra is, megmámorosodsz hatalmadtól, úgy érzed, most győztél, revansot vettél.

Azt a pillanatot éppúgy nem tudom végleg elfeledni, mint azt amikor a karomat szorító apám szemében egy szörny tekintetét láttam egy emberé helyett. Az a pár perc olyan sűrű volt, annyi mindent foglalt magába, hogy egy külön mindenséggé lett.

Akkor ketten voltunk a házban, anyám kiadta az ukázt, apám, aki akkor már jóformán csak alkoholon és nyugtatón élt, ne piáljon.

Fanyar mosoly ül ki arcára, még picit el is neveti magát.

- Így utólag visszatekintve mennyire sokatmondó, anyám birtoklási mániájának tökéletes párlata, hogy bár apámnak nem lett volna szabad inni, a szekrényben továbbra is ott maradtak az ilyen-olyan alkalomra vett, ajándékozott piák. Persze addigra már jócskán megfogyatkozott a készlet, de volt. Én tehát a szekrény előtt ültem őrt a kanapén, azt hiszem, olvastam. Akkor még egyetemre jártam és már lezártam a vizsgaidőszakom.

Nem akartam ott lenni, nem akartam vele lenni, mert ugyan akkor már jó ideje nem próbált meg közeledni felém - igen, úgy -, rettegtem tőle, hogy ismét megtörténik. Arra se volt ötletem, hogyan akadályozzam meg, hogy piáljon. Vert ő el engem gyerekként, és féltem, mi lesz, ha az ellenállásom kizökkenti a passzív, depresszív állapotából és haragra, erőszakra sarkallja.

Mégis ott ültem, mint egy házőrző és amikor megjelent apám, természetesen rögvest a piáját akarta, engedelmesen igyekeztem teljesíteni anyám parancsát. Csakhogy a szép szó mit sem ért, és közben - akár egy prédára váró vadállat - felismertem, megláttam apám gyengeségét. A fejembe szállt, itt ez a szörny, aki mennyi ideig uralkodott felettem, és lám, most egy gyönge, megtört ember!

Semmit se tettem, csak az egyik sokat emlegetett fordulatát szegeztem ellene, amivel konkrétan arra idomított, hogy végső soron vezessem a háztartást a lusta, igénytelen anyám helyett. Annyit mondtam, persze nem biztos, hogy pont így:

- Mindig azt mondtad, a szegénység nem ok arra, hogy koszos legyen a lakás. Én meg azt mondom most, a szegénység, a szar helyzetünk nem ok arra, hogy igyál.

Nem válaszolt, meg se szólalt, csak bámult rám egy percig, majd elvonult a hálójukba. Én meg nem tudtam eldönteni, mit érzek, volt bennem valami diadalérzet, és szégyen is. Nem lett volna szabad belerúgnom, méghozzá teljesen tudatosan tettem.

A vége felé egyre inkább remegett a hangja, végül el is csuklott, de az arca merev volt, már-már szigorú.

Fülledt meleg volt, a levegő nem mozdult, ám én fáztam.

kép: https://www.we-art-together.fr/produit.php?id=142&langue=EN