Előzmény és következmény
Lian Hearn: Rikolt a kócsag és Az ég hálója tágas
Kezdetnek meg kell mondanom, mikor az előző cikket írtam, még nem értem az ötödik kötet végére. Azért írtam, hogy jobb ezzel kezdeni, mert ez elmeséli Takeo történetének előzményét, Sigeru történetét, aminek azonban tisztában vagyunk eredményeivel, nagyobb eseményeivel. Így utólag olvasni nekem nem volt akkora élmény, de természetesen ez szubjektív. Hogy mennyire így van, azt jól mutatja, a végére elbizonytalanodtam, ugyanis ha ezt olvassuk elsőnek, akkor pedig a három könyvben lesz olyan momentum, amit ott sokáig homály fed, mi tudjuk. Talán a legegyszerűbb, ha ki-ki a maga tetszése szerint olvassa.
Az előzmény kötete, bár kevésbé kalandos talán, de hozza ugyanazt a hangulatot és atmoszférát, amit a három kötet, ugyanakkor magában hordja azt a kevésbé tündérmeseszerűséget, földhözragadtságot, ami a következmény, azaz a negyedik kötet sajátja. És akkor itt most el is kanyarodom ennek irányába, mielőtt visszatérnék arra, hogy mi méltányolandó az ötödik kötetben dacára a valószínűleg írási sorrendből is fakadó kuszaságnak.
A negyedik kötetben viszontláthatjuk Takeót, immáron uralkodóként, apaként. Tizenhat évvel később járunk a harmadik kötet végéhez képest, ahol Takeo a jóslatnak megfelelően megvívta (ha jól emlékszem) négy győztes és egy vesztes csatáját, beteljesítette bosszúját, végérvényesen megszerezte Kaedét. Valahol ott tehát, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. A negyedik kötet legnagyobb különlegessége, hogy felülírja az első három kötet tündérmesejellegét és egy jóval realistább (nyilván nem a realizmusra mint stílusra, műfajra gondolok) folytatást ad neki, amiben van boldogság, de éppúgy keserűség, nehézség is akad, no és halál is.
A tizenhat év alatt Takeo és Kaede valóra váltotta Sigeru és Naomi álmát, felvirágoztatták a birodalmat és sokat módosítottak rendszerén is, hogy kevésbé kegyetlen, sőt igazságosabb legyen. Nem utolsó sorban van egy szép családjuk is, három lánnyal, akiket nem a régi, hagyományos szellemben nevelnek. A legidősebb, Sigeko, örökösük lesz terveik szerint, míg az ikrek apjuktól örökölt képességeiknek köszönhetően a Törzs tagjaiként tanulnak. Ez idáig még mindig úgy hangzik, mint egy mese, csakhogy gyűlnek köztük és felettük is a sötét fellegek, és minden törekvésük ellenére összecsapnak fejük felett a hullámok.
A Nyolc Sziget császára, és rajta keresztül újdonsült, feltörekvő tábornoka, Takeo lemondását követeli, mivel ők baljósnak tartják azokat a jeleket, melyeket győzelme kísért, illetve amelyek hozzásegítették ahhoz. Valójában ez egyértelműen csak kifogás, álca, azonban érdemes megjegyezni itt, a hatalom milyen könnyen sajátít ki és ferdít el a maga kénye-kedvére bármit. Az igazi ok persze a területszerzés, amire azért is van lehetősége Szagának, mert Takeo soraiban áruló van, aki nagyobb hatalmat szeretne, valamint gyógyírt régebbi sérelmére.
Mindemellett Kaedével sem zökkenőmentes kapcsolatuk. A fiúgyermek hiánya miatt aggódó Kaede (aki itt sem lett szimpatikus számomra) nem szívleli, sőt féli ikreit, akikről úgy tartják egyébként is: balszerencsét, átkot jelentenek. (És mivel Kaede ebben hisz, ennek megfelelően viselkedik, lényegében elő is idézi, hogy egyikük az legyen, szörnyűséget tegyen.) Takeo egyre jobban aggódik a jóslat vége miatt, de továbbra is titokban tartja felesége előtt, hisz akkor el kellene mondania, még házasságuk előtt született egy másik nőtől fia, aki a jóslat szerint megöli.
Nem szeretném lelőni a poént, de a történet vége már messze nem lesz meseszerű győzelem és boldogság. Bármennyire is törekedik Takeo és szövetségesei, barátai, a már előző írásomban is emlegetett előnyök és hátrányok hullámzása, egy-egy adott esemény, tett szertefutó vízgyűrűi végül nem az ő javára billentik a mérleget. Ez nagyon erős szála a köteteknek: a jellem hibái és erényei egy adott időben, valamint egy-egy tett sokkal messzebbre nyúló hatással bír, mint azt hinnénk.
Hogy vajon jó-e egy már-már hagyományos mesét folytatni vagy szentségtörés, amely szertefoszlatja varázsát, arról lehet vitázni általánosságban. Azt azonban bizton állíthatom: ennek a történetnek az esetében az előzmény és következmény megírása, ha varázst nem is feltétlenül, hatalmas pozitívumot adott.
Nem csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy tettünk milyen messzeható, hol pozitív, hol negatív irányban, előjellel tér vissza életünkbe, de megmutatja - Sigeru és Takeo, illetve a hozzájuk kapcsolódók életén át - hogyan hullámzik körülöttünk minden. Hol győzelmet aratunk, hol elveszítünk valamit, hol biztonság és jó a részünk, hol ennek ellenkezője. Megmutatja azt is, mindennek van ideje, és személyiségünk, még ha oly sokrétű is, nem tesz képessé bármire. Mindenkinek van gyengesége és vakfoltja, ha sorsban nem is hiszünk.
Sigeru története nélkül ezek nem domborodnának ki olyan szépen, hisz ő az, akivel az egész elindul, az ő álma az a birodalom, amit már csak Takeo képes megvalósítani, mert Sigerut saját tettei és másoké, a körülmények arra ítélik, hogy más utat járjon be.
Ha van valami, amit ez a két kötet ad nekünk, az a ragyogó példa, hogy bár az élet hullámhegyek és völgyek váltakozása és bizony ehhez nehéz jó képet vágni, de még belenyugodni is, hiába mondják: elmúlik, Sigeru és Takeo mégis képes rá és nem valamiféle érthetetlen, szenvtelen vagy sztoikus módon. Éreznek, olykor szenvednek, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a célt életben tartsák és - amennyire lehetséges - közelebb kerüjenek hozzá, akár úgy is, hogy elfogadják, életüket áldozzák érte.
Talán nem lenne haszontalan számunkra sem ebből valamennyit átmenteni saját életünkbe, még akkor is, ha a mai (nyugati) kultúrától idegen, legalábbis kevésbé jellemző, ez a gondolatkör, gondolkodásmód.
Lian Hearn, Rikolt a kócsag, Európa Könyvkiadó, Bp., 2008.
Lian Hearn, Az ég hálója tágas, Európa Könyvkiadó, Bp., 2011.
