Egy felröppent, majd hamar el is haló legenda szerint van egy apró kávézó, ahol időutazhatunk, mégsem tolonganak az emberek. A kérészéletű érdeklődés oka ezúttal nem a háromnapos szavatosság letelte, netán egy másik szenzáció térnyerése, annál sokkal prózaibb. Tudniillik, és minden bizonnyal tudjátok is sokan, az időutazásnak vannak szabályai.

Egyrészről van például időbeli korlát, nem ülhetünk akármeddig a múltban vagy a jövőben, és csak olyannal találkozhatunk, aki járt vagy jár a kávézóban. Ha már üldögélés és kávézó, akkor még ott van a dolog szertartásos jellege is. Végig a széken kell ülnünk, nem állhatunk fel, ráadásul nem akármelyik széken. Azon az egyetlen széken, melynek "tulajdonosa" mindennap egyetlen egyszer áll fel onnan, hogy könnyítsen magán, egyébként képtelenség elrángatni onnan. Hogy még cifrább legyen, természetesen nem lehet megváltoztatni a történteket, ha meg is próbálnánk, a világ valamiképp gondoskodna róla, hogy a hibát kiküszöbölje és visszaálljon minden a rendes kerékvágásba.

Ezek után a legtöbben nem látják értelmét ennek az elsőre kecsegtető, ám végső soron fárasztó és bizarr szeánsznak. Elvégre mi másért mennénk vissza a múltba vagy ruccanánk a jövőbe, minthogy megváltoztassuk a dolgok menetét? Mi haszna van egyáltalán egy ilyen időutazásnak?

Mint a regényből kiderül, mégiscsak akadnak önként jelentkezők, olyanok, akik mindennek dacára is akarják ezt az utat. Négy különböző ember utazásán vezet végig az író, és ezek alapján választ is lelünk kérdéseinkre.

Lássuk csak: mi másért mennénk vissza? Ha nem jut most eszedbe semmi, elárulom: a könyv szereplői azért mennek vissza, hogy kapcsolatot teremthessenek, még egyszer vagy most először beszélhessenek egy számukra fontos emberrel.  Feltételezem, ha nem találkoztál a könyvvel, most nem érted, miért kell ehhez időutazás. Mert ők vagy a másik halott, Alzheimer kóros előre haladott állapotban, netán csak messze van, egy kontinensnyi távolság és egy elhamarkodottan kimondott szakítás áll közéjük.

Legyünk őszinték, csak egy picit gondoljunk bele, hogy a halál és ilyen súlyos betegség kivételével is mennyi olyan helyzet van, amikor nem beszélünk, mennyi minden, amit más elintéznivalók, időhiány vagy sértettség és egyéb adott érzelem miatt nem mondunk ki. Mennyi elvesztegetett kommunikációs lehetőség, mennyi elvetélt kapcsolat, és ennek előbb-utóbb megmutatkozik az ára is.

Mi haszna van útjuknak? Megadja a kommunikáció, a megértés lehetőségét, sőt bizonyos szempontból egy biztonságos teret is nyit, hisz az biztonságot is adhat, bármi is történjen ott, attól még a jelen nem változik. Szereplőink kimondanak és meghallgatnak bizonyos információkat, gondolatokat, érzéseket, és ezek lehet, hogy nem változtatnak a jelenen, de változik a szív.

Mondom újra kevésbé homályos, hatásvadász, giccs módon: lehet, hogy az események, a körülmények nem változnak, de ők maguk és az életük így igen. Az által, hogy megtörténik ez a kommunikáció, megerősítést kapnak vagy más perspektívát a kapcsolattal, az emberrel, a konfliktussal, a helyzettel kapcsolatban. És jóllehet, a jelent nem áll módjukban megváltoztatni, a jövőjüket még ez által, ennek fényében módosíthatják. Példának okáért: a feleségnek nem áll módjában semmissé tenni vagy meggyógyítani férje Alzheimerét, de a múltbéli találkozáskor reményt adhat neki, még ha csupán gesztus is, és megértheti, férje szeretné, ha a feleségeként maradna mellette s nem ápolóként, akkor is, ha ő már nem ismeri meg; ez pedig új erőt ad a nőnek.

Ezt a könyvet bátran forgassa bárki, mert az izgalmas, időutazásos alapon túl egy kicsit talán szentimentális, igen drámai és nagyon elementáris módon mutatja be életünk egyik legfontosabb, mégis sokszor elhanyagolt, esetleg elbagatellizált területét: azt, hogy hogyan hatnak ránk és életünkre az adott és kapott információk, az abban rejlő, azt övező érzelmek sora, hogy mennyit adnak ezek és az általuk növő megértés, hogy mennyit is számít mindez.

Kavagucsi Tosikadzu, Mielőtt a kávé kihűl, Kossuth kiadó, 2018.

kép: https://moly.hu/konyvek/kavagucsi-tosikadzu-mielott-a-kave-kihul