Egy felröppent, majd hamar el is haló legenda szerint van egy apró kávézó, ahol időutazhatunk, mégsem tolonganak az emberek. A kérészéletű érdeklődés oka ezúttal nem a háromnapos szavatosság letelte, netán egy másik szenzáció térnyerése, annál sokkal prózaibb. Tudniillik, és minden bizonnyal…

Szokásom időnként csakúgy céltalanul járni egyet, azaz, hogy van valami célom, csupán nem földrajzi. A fejemet szeretném kiszellőztetni, kisöpörni belőle a rengeteg felgyűlt holmit, hogy meglelhessem azt, amit épp keresek, vagy ellenkezőleg az lelhessen rám, mert ilyen is előfordul, nem is…

Az előző részből:  Yume fejét ingatja és nyersen közli: − Mindig is tudtam, hogy nem vagy egy zseni, Himaru, de hogy himitsuhaként olyan tervet támogass, mely egy ki tudja, mikor élt szerencsétlen hagymázos képzelgéseire alapul… Szánalmas. Most szólok, hogy rám ne számítsatok, amíg ki nem…

Hol is kezdődött? Hogy is kezdődött? Összegömbölyödve feküdtem az ágyamon. Odakint csendes, mozdulatlan forróságba dermedt nyári éjszaka. Bennem üvöltő hiány, életem értelmetlenségének égető bélyege, kétségbeesett vágy a depresszió jégpáncélja alatt. Ugyanazok a kérdések, amik örökké visszatérnek…