Balfékségünk mértékének kérdését hamar sutba vágjuk, Shiro emberi testének gyomra ugyanis továbbra is hangos vészjelzéseket ad le. A fiú összegörnyedve, kezével babusgatva igyekszik megregulázni az említett szerv okozta fájdalmát, közben elhalón annyit nyög:

- Borzalmos testetek van. Hogy lehet ezt kibírni?!

Én kis híján beverem a fejem a hűtő tetejébe, merthogy odabenn kutakodom a lehetséges megoldás után. Nem is tudom, mi okoz nagyobb zárlatot, az, hogy elképzelem borzalmos testemet, mondtak már rá sok mindent, ilyet még nem, vagy az, hogy csípőből rávágnám kérdésére a választ, jobb helyeken az embernek nemigen kell ilyesmit kibírni, még annál is "jobb" helyeken az embereknek attól fáj a gyomra, hogy túl sokat zabált. És közben már jönnek a továbbiak, mint például azok gyomorfájása, akik önként, pontosabban betegségük kényszerének hatására éheznek... Summa summarum csak oda lyukadok ki a pillanat tört része alatt, tényleg katasztrofálisak vagyunk úgy en bloc, össznépileg, mint faj.

Bár meg sem nyikkanok, az elmémet olvasó Shiro megfeledkezik az érzékeit kínzó élményről és egyfajta nosztalgiába merül.

- Az öregek sokat jártak idefenn, sokat meséltek a tájról, néha napokig kellett őket hallgatni. Olyan unalmasak voltak! Sosem meséltek valami izgalmasat, mindig csak az a sok szöveg a földről, égről, a laktató erdőkről és a mennyei porrengetegről, ahol végtelen mennyiségű homok terem... Az emberekről meg nem lehetett kérdezni. Egyszer sikerült, akkor is elfújtak haragjukban messzire, s annyit mondtak: az emberek rosszak és idióták.

Ha már levelek, végre támad egy ötletem, és kicsit bánom, hogy ilyen modern ember vagyok, mivel az algalapon kívül hirtelenjében nem sok más ötlik eszembe, ami levél...szerű és fogyasztható a borzalmos emberi testnek is. Mindenesetre győzedelmes mosollyal kiszedem a tegnapról maradt szusit és Shiro orra elé tolom. Mivel Ayaka ekkor robog le a lépcsőn, szájában hajgumival, egyik kezével fejtetőre halmozott haját fogva int és elmutogatja, menten távozik, én pedig, mint mindig utána szólok, hanyagolja a kéz- és lábtörést, megfeledkezem az evőeszközről. Sebaj, mire újra a pulthoz fordulok a szusinak és Shirónak is nyoma veszett. Előbbi a minimuki gyomrában végezte, utóbbi meg legnagyobb elképedésemre a hűtőbe hajolva szaglászik, akár a nyomkereső kutya. Már épp kinyitnám a számat, hogy megérdeklődjem, mégis mit csinál, amikor boldog sikkantással feje fölé emel egy fej salátát és közli mellé:

- Tudtam, hogy jó a szaglásom!

Csak mentálisan csapom magam homlokon, hát persze, saláta! Legalább napközben még nem fog éhen halni, az más kérdés, ha estig nem szerzek másikat, Ayaka polgárháborút hirdet. Mialatt feltúrom a hűtőt, polcot, kosarat egyéb hozzávalókért, hogy valami olyasmit varázsoljak a salátából, amiből azért lehetőség szerint minden szükségeset megkap a borzalmos gyerektest, mégha széldémon tulajdonosa nem is vágyik rá, gondolkodom, írjak-e leányomnak vásárlólistát, de végül is leszavazom a javaslatot. Azon alapon teszem ezt, lustaságból vagy kreativitásom bizonyítékaként, hogy a boltban járva-kelve Shiro majd megmondja, mi tetszik kényes orrának, bár számítok a vásárlóközönség hökkenésére, amint a szagot fogott, hófehér hajú minimukival végiglejtek a polcok sorain.

Ahogy a mosogatónál tisztítom a zöldeket, elbambulok az ablak alatti ürességen, Ayaka biciklijének hűlt helyén. Nem is tudom miért, felidéződik bennem a baleset utáni első néhány hét, amikor az addig notórius bicajozó lányom még ránézni se volt hajlandó kedvenc járművére. Ez a jelenség volt egyik oka annak, hogy – az ő szavaival élve – pszichómókushoz utaltam, minek után valahogy nekem nem akart megnyílni és én már nem tagadhattam többé, totálisan megfeneklettem.

Nagysokára számomra is kiderült az imádott bicikli kitagadásának oka, Ayaka azt s azon keresztül magát okolta anyja és testvére haláláért. Szentül hitt benne, ha nem ragaszkodik hozzá, hogy mindenképp biciklivel jöjjön haza abban az esőben is, akkor ő észrevette volna... A kérdésre, hogy mit, maga se tudott válaszolni, csak ezt hajtogatta. Hiába mondtam el neki, hogy sajnos az egy olyan helyzet volt, amiben esélyük sem volt, az egyetlen esély az lett volna, ha nincs a másik autós, ha pusztán annyival megússzák, hogy padkára futnak, mert el akarják kerülni a kiugró vadat és nem jön szembe, jóval a megengedett sebesség fölött a  másik, aki a vadtól megriadva épp feléjük rántja el a kormányt és passzírozza őket a sekély árok másik partján álló öreg platánnak. Tsukikót az autó kapta telibe, a hátsó ülésen bekötött Osamut a platán törzse, amire mintha csak gyurmából lenne, ráhajolt a kasztni. Mire a mentők kiértek, akiket a nemsokkal utánuk haladó autós értesített, már mindketten meghaltak, a baleset másik résztvevőjébe is csak hálni járt a lélek, és a kórházba szállítás közben ő is elhunyt.

Elmondtam neki... inkább kikövetelte belőlem a folytonos kérdésekkel, amelyek mindig ugyanúgy kezdődtek: mi lett volna, ha... Sosem gondolkoztam ilyesmin, nemcsak a feleségem és fiam halálával, semmivel kapcsolatban. Jelen időben még csak-csak felbukkan nálam ez a kérdés, de nincs túl nagy képzelőerőm, Tsukikót tudom, érzem a mai napig, Osamut meg képtelen vagyok elképzelni, amúgy meg egész egyszerűen olyan helyzetekben jön elő a mi lenne, ha, ahol döntenem kell, mint tegnap, amikor ráleltem Shiróra.

A lányomnak viszont bőségesen adatott képzelőerőből, aminek köszönhetően olyan, mint egy üzemszünet nélkül működő elmélet- és lehetőséggyár. Amikor gyerek volt, ez egyszerűen lenyűgözött, ám a balesettel ez gyökeresen megváltozott, ahogy Ayaka is. Megnyílt előtte a világ árnyékos fele és ez a képzeletét is sötétre színezte. Persze, tudtam, ez előbb-utóbb bekövetkezik, nem nagyon láttam még embert, akit ne ért volna utol ez a tapasztalat, de azzal, ahogy a lányomnál ez megnyilvánult, nem tudok mit kezdeni, az ő világa számomra érthetetlenül működik, amit javarészt csodálok, ugyanakkor kétségtelenül fel is adja a leckét, mert így aztán az én számból a szokásosnál is kevésbé hangzana meggyőzően kamasz lelkivilágának, hogy megértem. Különben is minek hazudjak neki?

Nagyjából húsz perccel később mi is útra kelünk, ugyan nem vagyok benne biztos, hogy Shiro nem fogja halálra unni magát, de nem akaródzik egyedül hagyni, különleges helyzete miatt pedig el fog telni még egy kis idő, mire sikerül kifundálnom, mit tehetnék vele. Bár ez ügyben már tegnap este beszéltem a helyi örsön dolgozó barátommal, aki tud az én nem szokványos életemről is, így képes átlátni teljes egészében a problémát és segítségemre lehet, mint már nem egy alkalommal több évtizedes barátságunk alatt.

Szóval viszem a fiút, felnyalábolom kulcsaim, ebédünket és egyéb holmimat tartalmazó motyómat, és búcsút intek a háznak. Mivel ma szállítás is van, irány a teherautó, amit az utca végén elterülő pár helyes parkolóban tárolok, amelyet eredetileg a kis közösségünk látogatóinak alakítottak ki, de a többség engedelmével egy helyet fenntartanak nekem.

Durván hetente egyszer, ha használom az autót, ám a bútorok szállítása miatt elengedhetetlen, mégse mondhatom a kedves ügyfeleknek, hogy lesznek szívesek ők fuvarozni. Bérelni itt a környéken nem is lehet, a szomszédvárosban is alig van ekkora autó és rendszerint egyik se elérhető, egy darabig próbálkoztam szállítócéggel, de több rossz tapasztalat akadt, ráadásul nagyon nagy ráfizetés volt részemről egyébként is. Ezért aztán bármennyire nem vágytam én a saját autóval járó problémákra, maradt ez a lehetőség, holott engem hidegen hagynak az autók amúgy. Mióta Tsukikóék meghaltak nincs is személyautónk, azt csak ő használta.

Igazság szerint házunk kiválasztásánál én kardoskodtam amellett, hogy legyen közel jó tömegközlekedés és legyen elég sok minden gyalog bejárható körön belül. Nem is volt egyszerű így kiegyeznünk valamiben, Tsukiko ugyanis vidéken, faluban nőtt fel és egyetemista évei alatt sem szerette meg a városi életet, viszont ott volt már Ayaka, aki a terveinknél kicsit korábban érkezett életünkbe, és az ő igényeire is gondolnunk kellett meg arra is, hogy egyeztetjük össze egyéb dolgainkkal.

Először a műhelyhez megyünk, hogy felpakoljam a kicsi étkező asztalt a két székkel és komóddal egyetemben, amit a múlt héten és a héten hoztam rendbe egy fiatal párnak. Nem emlékszem, melyikük részéről, de valami családi örökség, nem kimondottan értékes, ám – főleg így felújítva – szép darabok. Kicsik és viszonylag könnyűek, így egyedül is megoldom, míg Shiro a műhelyben bámészkodik. Ahogy észrevettem minden élénken érdekli, amit az emberek alkottak és használnak, de oly mértékben, mintha nem is egy gyerektestbe ragadt démon, hanem egy kis földönkívüli lenne.

- Nem értelek - mondja rögvest gondolatomat követően. - Ti vagytok földönkívüliek, mi, démonok vagyunk, akik a földön belül élünk.

Kicsit megint lehidalok, tegnap este óta már sokadjára. Ennek oka egyszerű: byakurenként eleddig csak kétféle módon találkoztam démonnal. Legtöbbször valakiben látom meg mint betolakodót, akit nekem kell eltávolítani és az általa okozott károkat lehetőség szerint helyrehozni, ritkábban - igazából egy kezemen megtudom számolni, hány ilyen alkalom volt - szemtől szemben állok velük, pontosabban inkább emberi testen kívül látom őket. Szemtől szemben, hát maradjunk annyiban, nem sok esélyem  lenne egyedül egy démonvadász nélkül. Nagy szerencsémre ilyen csupán egyszer fordult elő, a démon nem vett észre vagy nem érdekeltem, én meg életemuntság híján felvettem a nyúlcipőt. Ez a verzió, hogy testen kívül lássam őket, azért sem túl gyakori, mert ebben a formában általában a démonvadászok elleni harcban jelennek meg, őket pedig én kerülöm nagyívben, főként húgom, Sayuri halála óta. Elsősorban, mert nem szeretnék az ő sorsára jutni, nem szeretném itt hagyni ezt a világot amiatt, hogy az én tapasztalataim szerint öntelt, minket lenéző harcosokat segítem.

Végeredményben olyan démonnal én még nem találkoztam, amelyik ne akarta volna elpusztítani az embereket. Mint Shirótól megtudtam, meglehetősen szegényesek ismereteim a démonokról, ami nem kis pofáncsapás úgy, hogy byakurenként mi azt hisszük, nagy tudás birtokosai vagyunk. Azok a démonok, amikkel mi érintkezésbe kerülünk a démonnépességnek maximum egyharmada lehet, Akuma alattvalói, a többség a mi ellenségünktől független, szabad démon, az emberek szimplán hidegen hagyják legtöbbjüket, már ha tudnak rólunk egyáltalán.

- Látszik, hogy utálod a démonokat - állapítja meg Shiro, majd kissé haragosan hozzáteszi: - Nem élőlényként gondoltál ránk! Az emberek az élőlényekre azt mondják, aki!

Meglepődöm, honnan tud ő ilyesmit? Felesleges mód leplezni akarván ezt, kijavítom:

- Szigorúan véve kifejezetten csak emberekre használják, állatokra eredetileg sosem használtuk, csak az utóbbi időben fordul elő számottevő mérték...

- Nem vagyok állat! - csattan fel immár újból az autóban, hangjával együtt hatalmas széllökést is kieresztve száján.

Ledermedek, és menten elszégyellem magam, közben meg még a könnyem is nekiindul, mert a köd - itt legalábbis - feloszlott és a szemembe tűz a reggeli nap.

Lehúzódom és miközben zsebkendővel törölgetem megkínzott szemem, bocsánatot kérek Shirótól, aki az ablakon bámul kifelé, felém se néz, aprót bólint, de észreveszem a szeme sarkában reszkető könnyet. Hirtelen rám néz, majdnem lefejel, ahogy én a kesztyűtartóban kutatok napszemüvegem után.

- Nem vagyok szomorú, ember vagy, nem ismersz minket, azért mondasz ilyeneket - mondja nyugodtan, mintha kicserélték volna.

Miközben még egyszer megtörölgetem nedvedző szemeim, mielőtt elbarikádoznám őket a napszemüveg mögé oltalom gyanánt a kegyetlen napfénytől, elmélázom kettejükön. Shiro és Ayaka egy dologban kiköpött egyformák, egyikőjükről sem tudom eldönteni, gyerekes felnőttek vagy felnőttes gyerekek, hol olyan bölcsek és higgadtak (a lányomról utóbbi ritkábban elmondható), hogy öreg szerzetesnek tetszenek, hol pedig durcásak, impulzívak és egyszerűek, akár egy rosszcsont mégis valahol ártatlanságot is őrző gyerek. Az egyiknek én tipikus ember vagyok, a másiknak meg nem tudok elég emberi lenni.

- Szóval nem vagy ember? Nekem annak tűnsz - reagál nyomban Shiro.

- Neked igen, és ember vagyok, csak épp most úgy fest, a lányomnak se eléggé normális - felelem.

A minimuki természetesen nyomban felteszi az adekvát kérdést:

- Mi az a noro...mális?

- Normális az, amit az emberek annak neveznek ki, és kis túlzással mindenki mást nevez ki.

Definícióm lázas töprengre készteti, erős homlokráncolás kíséri és némi hosszan elnyújtott hümmögő hangadás, mígnem kiböki mire is jutott:

- Akkor igazából minden ember normális és nem normális egyszerre... tehát semmi értelme.

Ezzel nem vitatkozhatom, nem is óhajtok, csak rábólintok, áldásadásom jelzéseképp.

A rövidke csevejfutam és a rádióban megszólaló Keserédes címet viselő, jó pár éves dal visszavezeti elmém Ayakához és a dal zenéjét jegyző Tsukikóhoz, a tegnapelőtt estéhez és az elmúlt másfél évtizedhez, szinte hallom nejem hangját: volt az több is! Még mindig kellemesebb, mint a Keserédest játszó banda énekesének fejhangú nyávogása.

Amint először hallottam, hat éve talán, elfogott a borzadály és a hitvesi harag feleségem becsületéért. Ez nyilvános megszégyenítés és emberiség elleni bűntett - dörmögtem magam elé. Tsukiko kinevetett, és közölte, nem lehet mindenki érces, zengő hangú rocker. Egy alkalmat sem hagyott ki, hogy szememre vethesse tizenkilenc éves énem elhamarkodott kijelentését, ami még valamelyik első randikon hagyta el számat, én bizony rockon kívül semmit se vagyok hajlandó hallgatni. Mentségemre csak azt hozhatom fel, nem tudtam még a Tsukiko által teremtett zene szépségéről.

Azt ellenben a mai napig tartom Keserédes énekesének eunuch hangjánál még Ayaka kifakadását is mennyeibb élmény hallgatni, már ha csak a fülem kérdezzük. Szíven sem az ütött, hogy a kamasz lányom számára már nem vagyok normális, nemhogy hős, mint óvodás korában, amikor azzal büszkélkedett mindenkinek, az ő apukája olyan erős, hogy sohasem sír. Amit egykor erősségemnek látott, arról a gyászban kiderült, éppen egyike tökéletlenségem bizonyítékának, nem rendít meg különösebben, hogy megszűntem a szemében mindenhatónak és tökéletesnek lenni, elvégre lassan saját önálló élete lesz. A fullánk az volt, hogy köztudott és egész pici korom óta jelenlévő tulajdonságomat, melyre ma is élő tanú anyám, azt, hogy sohasem sírok, valami oknál fogva (sejtésem szerint valakinek a hatására) összekapcsolta azzal, hogy idézem: nem is szeretted őket! Tudom, hogy nem szándékosan bántott meg és láttam rajta, hogy már ma reggel békült volna, ha nem szembesül az éjjel küszöbömön feltűnő Shiróval. Még a Tsukikóval mások által irigyelt harmonikus házasságunkban is előfordult, hogy megbántottuk egymást akaratlanul is, félreértve a másikat.

- Akkor az előbb nem sírtál? - kérdi halkan Shiro, szemeit lesütve.

Megakadok, de nem tudok haragudni rá, látom rajta, hogy zavarban van.

- Könnyeztem, ugyanannak tűnik, de ez csak természetes reakciója a testnek. Én egyedül a napfény miatt könnyezem, akkor viszont nagyon.

Rápillantok a fiúra, de nem őt látom, hanem az egykori Tsukikót, aki éppen jót szórakozik rajtam, mert oly izgatott voltam a randevúnk miatt, hogy megfeledkeztem a napszemüvegről, és mivel nem szerettem volna rossz színben feltűnni, jó ideig hősies küzdelmet folytattam a nap által előcsalogatott könnyeimmel, mire legyűrt a félelem, mit se látva vezetek. Akkor aztán félreálltam és kértem tőle egy zsepit, ő pedig jót nevetett rajtam, majd vigasztalóan mégis fülig érő szájjal hozzátette: sebaj, legalább nem nő vagy, akkor a sminked is folyna.

- Miért baj az, ha nem sírol? - folytatja a faggatózást immár megnövekedett önbizalommal Shiro.

Közben már majdnem ott vagyunk a megadott címen, így lassítok, hogy időben észrevegyem az utcát, amire be kell kanyarodnom.

- Mert az emberek általában sírnak, ha szomorúak, vagy van, aki örömében, esetleg haragjában, megkönnyebbülésében is, vagy látszólag ok nélkül.

- De úgy tűnt, te most szomornyú vagy.

- Egy kicsit, ez még egyébként se ok a sírásra, nem mindenkinek - igyekszem jól megfogalmazni neki a dolgot, azonban nem vagyok kimondottan a szavak embere, ez momentán csöppet frusztráló. - Tudod, az ember anélkül is lehet szomorú, hogy sírna. Én olyankor fájdalmat érzek itt - a mellkasomra mutattam. - És összeszorul a torkom, mintha valaki fojtogatna...

Már a társasház mélygarázsa felé tartok, amikor meglátok a járdán egy húsz körüli srácot egy démonalbérlővel, vagy inkább házfoglalóval testében.