A hatalom fertője
Margaret Atwood: Testamentumok
Elég hamar felfaltam ezt a könyvet, amelyben az író visszakalauzol minket Gileádba[1], hogy saját bevallása szerint választ adjon olvasói kérdésére, hogyan bukik el egy ilyen rendszer? Aztán több okból kifolyólag kotlottam itt rajta egy ideig, többek közt remélve, valami mássá áll össze bennem az élmény, mint ami jegyzeteim kezdetleges skiccéből kiviláglik. Maradjunk annyiban: ez nem jött össze.
Bármennyire is igyekeztem szétszálazni magamban a történetet, a karaktereket, mindennél erősebb bennem a zsigeri undor. Lehet, hogy az író szándéka az volt, hogy Gileád lehetséges bukásának forgatókönyvét írja meg, nekem nem ez jön át belőle, sokkal inkább az, hogy ezzel a könyvvel bevezet a hatalom fertőjébe, abba a hataloméba, amelynek egy áldozata mesélt az előző könyvben. Ha az elborzasztott is, együttérzésünket is felébresztette, ez azonban a Testamentumokban szinte teljesen eltűnik, lefojtja az, hogy bármerre nézünk, bárkit látunk, szinte kivétel nélkül taszító. Persze, adott a kérdés, lehetne-e egyáltalán bármi más egy ilyenféle hatalom közelében, közegében?
Még a Szolgálólány meséjéről írtakban tettem fel a kérdéseket:
...miből gondoljuk, hogy e rendszert csak és kizárólag férfiak fogalmazták meg és hozták létre? Mit gondoljunk a Nénikről, ők is benne vannak ebben, vagy csak „parancsra cselekedtek”? És a Feleségekről? Ők mennyire „bűnösök”?
A Testamentumokban ezekre bőven kapunk választ, nem túl reménykeltőt. Nem csupán a férfiakból nem látunk semmi jót, de a jónak szikráját se, a női karakterek többsége se egy földre szállt angyal, emberből se feltétlen a "jobbféle".
Ebben a regényben három szálon futunk végig, a hírhedt Lydia Nénién, a Gileádban született és nevelkedett Agnes Jemimáén és a Mayday tagjai által bújtatott, Kanadában felnőtt Daisyén.
Lydia Néni titokban készít írásokat, annak reményében, bizonyítékul szolgálnak majd, még ha így az ő bűne is egyértelmű lesz. Megtudjuk, a rendszer ugyan valóban férfiak agyszüleménye, aminek nőkre vonatkozó jogi megvalósítását, kidolgozását olyan nőkre bízták, akik annak idején jogi területen dolgoztak. Akárcsak az egykor bíróként tevékenykedő Lydia. Választási lehetőségük persze nem sok akadt, meghalnak vagy az új rendszer fogaskerekeivé lesznek.
Ez az egyik legrettenetesebb részlete a történetnek. Az emberben automatikusan felmerül a kérdés: miért pont női jogászok? Hisz elvégre ez nem az a terep, ahol csak nőkből lehetne válogatni, mégis a rendszer vezetői, kiagyalói veszik a fáradtságot, hogy nőket törjenek be erre a feladatra. Egyrészt nyilván élvezik, hogy ezek a nők kiszolgáltatottak, hogy bűnrészessé teszik őket s ezzel együtt gúzsban tarthatják őket. Másrészt végül is mi sem könnyebb, mint "elegánsan" azt mondani: nőügyekkel nem foglalkozunk, az legyen a kellőképp, aljas módon markukban tartott Nénik dolga.
Nem mintha nem lenne olyan Néni, aki örömmel és kéjes elégedettséggel végzi munkáját. Ahogy más rétegben is bőven láthatunk szörnyetegeket, mint Agnes Jemima tökéletes, hamisítatlan mostohája, aki új háztartásába betelepedvén, miután kinyírta előző férjét és a Szolgálólányukra kente, azon dolgozik, hogy új gyermeke legyen és a lányt minél előbb eltüntesse az útból. Sietve el is rendezné házasságát, méghozzá a legrosszabb férjjelölttel, a kivénhedt, pedofil hajlamú, túlkoros nejeit rendszerint megmérgező Parancsnokkal, ha nem lenne a lánynak akkora szerencséje, hogy Lydia suttyomban kiutat kínál neki. Így végül a megfelelően nevelkedett és kondicionált, ámbátor olykor kételkedő és kérdéseket feltevő lány elindul a Nénivé válás útján és Lydia eszköze lesz a Gileád megbuktatására tett kísérletében.
A tervhez azonban külső segítség is szükségeltetik; a Mayday szervezeten keresztül, majd Daisy segítségével kiszivárogtatott dokumentumok, információk elvileg kellő lökést adnak a cselekvéshez. Valóban így lenne? Ezt a könyv már nem árulja el. Bár a végén ismét egy olyan konferencián találjuk magunkat, amelynek idején Gileád a maga szörnyűségeivel már csak történelem. Ám ha körülnézünk a világban, azt kell mondjuk, meglehetősen csekély reménnyel kecsegtet a világ többi részétől várt segítség. A politika, a gazdaság, netán a lehetséges fegyverek tárháza bőven féket vet az ilyen megmentési kísérletekre, és maximum egy hivatalos ejnye-bejnye lesz az eredmény, esetleg némi, nem túl fájó gazdasági szankció. Egyszóval, vannak e téren kétségeim.
Még ha el is fogadjuk, hogy abban a világban kétségeimnek nincs alapja, és mégiscsak kellőképp kicsapja a biztosítékot Gileád valódi arca, akkor se tagadhatjuk le, a legszükségesebb a belső munka, egy olyan ember, mint Lydia. Azt hiszem, ez az, amitől nem tudok szabadulni, hogy itt ez a nő, és amellett, hogy valahol csodálatos, elképesztő, amit véghez visz, a borzadály erősebb bennem. Egyrészt azért, mert mégiscsak ő az egyik alapítója ennek a rendszernek, és hiába látjuk nem egy alkalommal, a rendszerének részei olyan kis kapuk is, amivel segít és/vagy bosszút áll nőkön/nőkért, mérhetetlenül nagy ára van ennek. Másrészt sajnálom, mert ő maga is hatalmas árat fizet azért, hogy legalább a lehetőségét életben tartsa annak, hogy Gileád egyszer elbukjon. Mondhatjuk, hogy saját túlélésére játszott elsősorban, amikor az elején az együttműködést és nem a halált választotta, mint egykori társa, azonban ha ezen a ponton túlra tekintünk, figyelembe vesszük, hogy később éppúgy meghal, ráadásul még be is mocskolja magát, akkor már nehéz pusztán egyszerű túlélésre apellálni.
Harmadrészt, és ez talán a legkegyetlenebb és legelszomorítóbb az egészben: Lydia vagy egy hozzá hasonló nem kiváltható, nemigen lett volna az adott helyzetben más alternatíva. Igaz, hogy Daisy és Agnes Jemima fontos láncszem, de semmik Lydia nélkül, valójában nélküle semmi sem történne.
Egy kis érdekesség: Írás közben valahogy Lydiáról eszembe jutott a Psycho-pass c. anime főszereplője, Tsunemori Akane. (Az animéről itt olvashattok: https://aoisakura.blog.hu/2017/04/11/tokeletes_tarsadalom_904)
Nem ördöngősség, hisz Tsunemori, Lydiához hasonlóan egy rendszer része, némi hatalommal rendelkezik, és véget akar vetni a rendszer jelenlegi formájának, ennek dacára Tsunemorival szemben semmilyen negatív érzésem se volt, de vajon miért? Természetesen más a két személy, de a legnagyobb különbség a rendszerekben van, a Sybil sem egy leányálom, de messze nem Gileád, vagy mégis? Merthogy alapjaiban nagyon is hasonszőrűek, de a Sybil másképp áll az átlagemberhez, ad némi szabadságillúziót, és főképp a bűnözőket fenyegeti. Tény, hogy Tsunemori emberségesebb, de nagyobb a mozgástere, és ő már ebbe a rendszerbe született. Lydia résztvett a rendszer megalkotásában... de mi más lehetősége lett volna? Meghal, és akkor a helyére talán egy olyan nő kerül, aki sosem teszi meg azt, amit ő. Végső soron tehát oda lyukadunk ki, hogy a helyzet, a rendszer szörnyűsége is (és hogy az mennyire fenyeget bennünket) rásüti bélyegét az emberre, aki ebben létezik és cselekszik.
Margaret Atwood, Testamentumok, jelenkor, 2019.
[1] Akinek esetleg halvány lila gőze se lenne e helyről, az előző könyvről itt írtam: https://aoisakura.blog.hu/2019/01/14/a_kozert_barmit
