(Talán már meg sem lepődtök, hogy egy újabb macskás könyv kerül terítékre.)

A könyv fülszövegének első mondatában olvashatjuk: "... ki hallott olyanról, hogy egy macska örökítsen meg emberi sorsokat, miközben elmeséli a saját nem hétköznapi életét."

Én biztosan, és az is, aki olvassa a blogot. Igaz, Az utazó macska krónikájában[1] Nana elsősorban gazdájának történetét és útjait meséli el. Ennek ellenére a két könyv meglepő hasonlóságot mutat, mégis kétségbevonhatatlanul egyedi. Mintha néhány megadott zenei elemből alkotna egy-egy darabot két (talán még hasonlóan is gondolkodó) zeneszerző.

Szavelij már kölyökkorában különleges bizonyos szempontból, már az anyaméhben lát, vannak emlékei, gondolkodik. Ez van, akinek talán érthetetlen elem, de jó magyarázata annak, miként is születhetett ez a történet, amelyben a macska sok tekintetben antropomorf, filozofál, keresi saját útját. Ugyanakkor jellemzően macskaként viselkedik.

Szavelij élete egy kiszuperált útszéli roncsban kezdődik, és egy régi szülőotthon udvarán, egy banános dobozban folytatódik. Anyjával és két lánytestvérével tölti mindennapjait, mígnem az egyik közeli lakó, egy magányos, szerelmi bánattól szenvedő fiú elragadja és szobacicává teszi. Bár miután megszokja, jó ideig elégedett az életével, dacára az ivartalanításnak is, végül kandúrunk úgy határoz, ideje világot látni. Innentől kalandos út veszi kezdetét Moszkva utcáin, különféle épületeiben, néha egyedül, de többnyire a legváltozatosabb társaságban.

Ismét házi cica lesz egy kozmetikus nőnél, ahol megelégeli az önjelölt operaénekes papagáj kornyikáját és bűntette után elhagyja a helyszínt. Dolgozik egy múzeumban patkányfogóként, s amikor épp nincs szolgálatban a portás társasága. Azonban ez csak addig tart, míg egy másik ismeretlen macska tőrbe nem csalja, és kiteszik a szűrét. Sokadik utcán kóborló életszakaszában egy furcsa öreg állja útját, előbb étellel kínálja, majd kevés híján agyonveri. A parkban dolgozó kirgiz vendégmunkás férfiak mentik meg, náluk lábadozik, az egyikükkel még dolgozni is eljár, ám végül innen is mennie kell. Újabb kóborléte során egy ideig egy megosztott macskakolónia tagja egy templom udvarán, amiből inkább nem kér. Továbbáll, megleli nagybetűs társát, nem egy ember, hanem egy Gréta nevű macska személyében. Vele él aztán annak korán bekövetkezett haláláig. Együtt élnek egy park elhagyatott kutyaházában, a megszokott emberi látogatók, egy kutya s egy idős macska társaságában. Visszatérnek a szülőotthonba is, ám az nem bizonyul megfelelő rejtekhelynek a zord tél elől, így aztán egy furcsa emberpáros által üzemeltetett macskakávézóban lelnek menedéket. Grétát itt éri a vég; a vég, amely nem sokkal később Szavelijt is eléri egy meggondolatlan menekülés és egy baleset képében.

Szavelij tehát Nanával ellentétben önállóan vándorol egy sokkal kisebb területen, nincs egy kizárólagos gazdája, azonban Nanához hasonlóan lel egy társat, olyan társat, aki egy életre szól, akit nem lehet pótolni (és el is veszítik). Bár mindketten megfigyelik és kommentálják az embereket, viselkedésüket, Szavelij esetében van egyfajta távolságtartás, inkább filozofál rajtuk vagy csak tájékoztat róluk, semmint a kapcsolatukban, érzelmeikben merülne el. Jóllehet, az ő embereit nem is fűzik össze nemhogy szoros, időnként semmiféle szálak, azon az egyen kívül, hogy mind épp Moszkvában élnek.

Nana története valójában egyetlen képet fest, minden Szatoruhoz kapcsolódik, míg Szavelij megannyi, színes mozaik alkotója; azoké a mozaikoké, melyek sok-sok másikkal Moszkva képét kiadják, egyúttal az ő életének és kutatásának állomásai is.

Két dologban azonban - amiért különösen szerettem ezeket a könyveket - szinte tökéletesen egyeznek. Egyrészt mindkettő rendkívül széles spektrumát öleli fel az érzelmeknek (igaz, Szluzsitel könyve bizonyos részeiben tartózkodóbb), egyszerre foglalja magában az élet eseményeinek végleteit, leegyszerűsítve: a legnagyobb jót s a legnagyobb rosszat egyaránt, mégis hihetetlen egyensúlyt fenntartva. Másrészt eközben az egész regénynek van egy kellemes, pozitív atmoszférája, igen, annak ellenére, hogy a legkevésbé sem happy enddel végződik. Akár Moszkváról, akár a legkülönfélébb emberekről, akár a számos állatszereplőről szólnak a sorok, köztük végig (talán kevés kivételtől eltekintve) ott bujkál mindezen olykor gyarló, igencsak tökéletlen, olykor nevetséges, olykor fájdalmat okozó dolgok és élőlények szeretete. Az élet szeretete, akkor is, ha annak vége fájdalmas, akkor is, ha végül tragikus.

Grigorij Szluzsitel, Egy moszkvai kandúr feljegyzései, Tericum, 2019.

[1] Akinek nem lenne ismerős a történet, vagy csak szeretné feleleveníteni: https://aoisakura.blog.hu/2020/05/18/az_ut_es_a_tars_asag