Van olyan, hogy jó ideig csak szemezek egy könyvvel, nem tudom eldönteni, jöjjön vagy ne jöjjön. Ezt a regényt végül mégis elhoztam, elolvastam, ugyanis elég sokszor bukkant fel a cím előttem, ami kíváncsivá tett. Azt kell mondjam, abszolút nem volt rossz vásár, sőt. Ez a regény határozottan egy kisebbfajta varázslat, az atmoszféra, amibe az ember belép az olvasás során, ugyanolyan, mint az Égből hullott három almában.[2] Jó, inkább nagyon hasonló, és igaz, Delia Owens regényében semmiféle konkrét varázslat vagy misztikus dolog nem szerepel, itt a varázslat másból fakad, de erről kicsit később.

A regény Észak-Karolina mocsaras partvidékén, Barkley Cove-ban és környékén játszódik az 1950-es és '60-as években. Főszereplőnk Kya, akit a legtöbben csak a Lápi Lányként emlegetnek. Kya legkisebb gyerekként, alig hétévesen lényegében magára marad a lápi viskóban, mely családjának szolgált otthonul. Idősebb testvérei, majd anyja, végül legfiatalabb bátyja is elmenekül az iszákos, erőszakos apa elől. Az apja aztán egy időre még visszatér, sőt sokáig nem iszik és viszonylag normális apja lesz a kislánynak, ám ennek vége szakad, amikor az anyától levél érkezik. A férfi bedühödik és újra inni kezd, majd végleg eltűnik ő is.

Onnantól kezdve pedig Kya magára van utalva, bár egy helyi kisboltos, a színes bőrű Jumpin' és felesége kisebb dolgokkal támogatja. Aztán Kya összebarátkozik a városi Tate-tel, a fiú megtanítja olvasni, hisz a kislány nem járt iskolába és egy jó alapot ad a lánynak a fejlődéshez. Csakhogy Tate elhagyja, egyetemre megy és nem keresi újra jó néhány évig. Ezalatt Kya egy helyi menő sráccal folytat viszonyt, hagyja, hogy a jóképű és jó színész Chase elcsábítsa, annyira vágyakozik saját családra, egy kis társaságra. Chase azonban átveri, mást vesz feleségül. Kyának pedig marad a magány, a láp és egy lehetőség, a visszatérő Tate, aki bocsánatot kér rossz döntéséért, és a munka szerzőként.

Chase-t viszont egy nap holtan találják, és nyomozás kezdődik, erről szól a könyv jó részén Kya élettörténetével párhuzamosan futó krimiszál, ami nekem annyira nem tűnt jónak, de azért megállja a helyét. A két szál aztán szépen összeér, Kya lesz a vádlott, lezajlik egy tárgyalás, majd a lány további életéről szóló rövidebb résszel zárunk. Ezekről nem fogok részletesen írni, két dolgot, ha megemlítek, a többi maradjon meglepetés az új olvasóknak, a régiek meg úgyis tudják. Különben sem ez a része ragadott meg igazán a könyvnek. De akkor mi? - adja magát a kérdés.

Egy: egyszerűen olyan jó, "belesüppedős" könyv, amit csak befogadsz, nem nagyon gondolkodsz közben. Ennek áldásosságát, időnkénti szükségességét az érti meg leginkább, aki hozzám hasonlóan egyébként nagyjából mindig agyal valamin.

Kettő: Kyában kicsit (kicsit sokszor) magamra ismertem. Jó, aláírom ez a két tény még neked nem fogja meghozni a kedved a könyvhöz, és nem sokat mond.

Akkor menjünk tovább! Talán az egyik legremekebb történet, ha meg akarjuk érteni a kitaszítottságot, a magányt, a furcsa embert, és mindazt a küzdelmet, dilemmát, ami ezzel jár. Kya a legtöbbeknek csak a Lápi Lány, egy érthetetlen lény, akit jobb kerülni, akire mindenkinek csak megvető szava van, aki csak rossz lehet. Holott az egész csupán annyi: rossz helyre született, a társadalom perifériájára, egy pocsékul működő, szerencsétlen családba, amelynek tagjai aztán még egymás után el is hagyták. Óriási hátrányból indul, és teljesen másféle emberként, mint a nagy átlag.

A hátrány itt messze nemcsak anyagi értelemben értendő, nem tanult meg és nem birtokol sok mindent, amit egy normálisan működő családban felnövő ember tud. Ilyen a bizalom, kötődés, jövőkép, biztonság, a kapcsolatteremtés másokkal. Így nem meglepő, hogy amikor iskolaéretté válik, csupán egyetlen napot tölt ott, utána inkább elbújik a hivatal emberei elől. Az a nap világosan megmutatja neki, nincs ott helye, egyrészt mert a többiek csak a Lápi Lányt látják benne, kerülik, másrészt ő sem tudja, hogyan kellene neki itt helyre lelnie, bár a vágy is ott van benne, a félelem, annak érzése, hogy ő ide nem jó, erősebb.

Az egész történetben végig ott van ez az örökös huzavona Kya részéről, hogy pontosan érzi az emberek megvetését, a taszítást a maga részéről is egyre gyarapodó rossz tapasztalatainak jóvoltából, miközben van benne egy vonzás is az emberek felé, ő is szeretne olyan lenni, szüksége van/lenne emberi szóra, társaságra. Ez utóbbinak olykor enged, de a szinte minden egyes alkalommal bekövetkező csalódás, a másik elhagyja, elárulja, csak még jobban berántja a spirálba. Abba a spirálba, ami a kitaszítottság sajátja, ahol az áldozat és a közösség (vagy annak egy tagja) képtelenek egymásra lelni, egy új kapcsolatot kialakítani. Ez egy borzasztóan nehéz folyamat, amit a regény nagyon jól lefest. Ha nyit is valaki a lány felé, az érthető módon bizalmatlan, kicsit olyan, mint egy vadállat, fél, védi magát, elbújik, csak lassan jön elő. Ha pedig elő is jön, könnyű elijeszteni, elég egy újabb impulzus, ami kitaszítottságot, vagy más veszélyt juttat eszébe, és ő újra eltávolodik. Elég, ha a másik is ember, aki hibázik, akárcsak Tate, aki azért hagyja magára a lányt, mert megvan a saját dilemmája, nem tudja, hogy illeszthetné bele Kyát úgy az életébe, hogy mindkettőjüknek jó legyen, időbe telik rájönnie a megoldásra. Addigra viszont a lány már eltávolodott, a helyzetet pedig csak súlyosbítja a Chase-től elszenvedett árulás és fájdalom. Egy nagyon kényes folyamat tehát, ahol elég egyetlen rossz mozdulat és a helyzet akár rosszabb lehet, mint előtte. Egy folyamat, ahol mindkét félen iszonyatos nyomás van, nagyon megterhelő (nem is mindenki képes végigvinni), és mindkét félnek sokat kell fejlődnie közben, hogy megleljék a kiutat, a helyes arányokat, nyitást, időzítést. Ha valaki szeretné ezt a folyamatot igazán megérteni, szemléletesen látni, annak csak ajánlani tudom ezt a könyvet.

Utoljára hagytam a másik dolgot, a már említett varázslatot. Ez nem más, mint Kya kapcsolata a láppal, annak élővilágával, és az ebből, illetve Tate-tel való kapcsolatából fakadó munkája, életcélja. Legyen az ember bármily kitaszított is, bármennyire hontalan (itt most elsősorban pszichés téren értem) szinte elkerülhetetlen, mondhatnám törvényszerű, hogy valahol, valamiben mégis otthonra leljen, még ha az nem is egy (élő) emberi közösség. Kya számára a láp és annak élővilága lesz szinte minden: biztonság, valamilyen szintű melegség, otthon, a valahova tartozás (milyen érdekes, ugye, hogy "valóra válik" a ráragasztott gúnynév), iránytű, sokszor próbálja magát, az emberi viselkedést az állatok viselkedése alapján értelmezni, a csodálata tárgya, inspiráció, az élete munkája, alkotásának forrása. Merthogy Kya, miután Tate megtanítja olvasni-írni, már képes lesz a lápról való tudását rendszerbe foglalni, majd alkotásaival (ezek rajzok, festmények) együtt könyvként kiadni, ezzel végső soron az emberek közt is megleli a helyét, még ha továbbra sem része a helyi közösségnek. De megveti a lábát, ha sajátos módon is, a társadalomban és közben ezzel alakul annyit, hogy lassan és kevés emberrel, mégis meglegyen a saját kapcsolata, közössége.

Egyrészről fantasztikus, hogyan teremti meg ennek a talán furcsának tetsző kapcsolatnak a varázslatosságát az író, nem tudok jobb szót rá: gyönyörűen (és mégis realistán) festi meg a láp világát is. Másrészről azzal, hogy bemutatja ezt a kapcsolatot igazán emberivé teszi a lányt, megmutatja, hogy legyen valaki bármilyen kitaszított, bármilyen szokatlan, otthonra és célra éppúgy szüksége van. Hogy mindenkinek van és lehet, akkor is, ha rossz csillagzat alatt született, ha nincs hagyományos családja, vagy épp a közvetlen környezete el is utasítja. És azt hiszem, önmagában ebben a jelenségben van valami elképesztő, ahogy az ember mindennek ellenére, ha nem kapott, vagy nem emberit, akkor is megteremti, megkeresi családját, otthonát, esetleg életcélját.

Lehet, hogy Kya vagy a hozzá hasonló sorsúak, helyzetűek gyengének, szánni valónak és szerencsétlennek tetszenek egyfelől, de ez csak az érem egyik oldala. Mert ugyan előfordulhat, hogy sosem fognak nagybetűs Normális életet élni, nem lesznek olyan átlagosak (és itt most az átlag alatt azt értem, hogy aránylag normális, szerető közegben nevelkednek, viszonylag jól működnek a legtöbb pszichés területen, egész jól szocializálódtak), ám képesek erősek is lenni, meglelni és/vagy teremteni az utat, a maguk helyét a világban, még ha az kevésbé járt és szokványos/szabványos is.

Delia Owens, Ahol a folyami rákok énekelnek, Libri kiadó, 2019.

kép: https://www.libri.hu/konyv/delia_owens.ahol-a-folyami-rakok-enekelnek-2.html

[1] A cím egy animében szereplő dal címe, az íráshoz és a könyvhöz kisebb mértékben van köze, egyszerűen valahogy csak összekapcsolódtak bennem, egyik felidézte a másikat.

[2] Erről a könyvről itt olvashattok: https://aoisakura.blog.hu/2019/09/10/valosagos_varazslat