Vegyes érzéseim voltak és vannak e könyvvel kapcsolatban. Bár nem rajongtam kimondottan érte, és nem tudtam annyira, vagy úgy kapcsolódni hozzá, mint azt előzetesen vártam, fontosnak tartom, hogy írjak róla, hiszen olyan témát boncolgat, ami életünk egyik legmeghatározóbbja. Igen, én úgy tartom, a férfiaké is, ám kétségtelen nekik azért más ez a téma, másképp áll a társadalom is hozzájuk e kérdéskörben.

A könyvet 36 éves főszereplőnk éveken keresztül írja egy minden nő életében felbukkanó témáról: az anyaságról. Úgy érzi, itt az ideje döntést hoznia. Errefelé citálja, tolja saját belső nyomása és a külső, a barátnők már sorra anyák lesznek.

Már itt meg kell állnunk, ugyanis (sajnos) még messze nem egyértelmű, ez igenis kérdés, és egy döntés. Méghozzá az életünknek olyan kulcsfontosságú kérdése, melynek hatása nemcsak rajtunk, de egy nekünk kiszolgáltatott, jó ideig ránk utalt új életen is megmutatkozik, sőt bizonyos mértékben az egész életét befolyásolja. Egy kérdés, amit jogunk van feltenni - vagy hogy pontosak legyünk, mindenkinek joga kell(ene) legyen - és nekünk kell rá választ adni, a saját válaszunk, legyen az bármi.

Szóval, ez a nő érzi, itt az ideje, hogy meglegyen a válasz. Viszont számára nem megy ez olyan könnyen, egyik válasz mögé sem képes beállni, és ebben a kicsit tudathasadásos állapotban őrlődik. Egyrészről ott a személyisége, az életstílusa, a célja és nem utolsó sorban a párja(!), és ezek mind abba az irányba mutatnak, hogy ő nem lesz anya. Másrészről ott van annak a terhe, hogy szembe megy a természettel, a testével, ösztönével és a környezettel, hisz már barátnői szinte kivétel nélkül anyák.

Megint csak álljunk meg. Az egyik dolog, ami miatt nem volt nálam top ez a könyv, az ennek a vívódásnak (érzésem szerint, persze, ezzel lehet vitatkozni) a túl nyújtása. Lehet röhögni, engem menet közben szörnyen idegesített, holott - nem éppen ebben a témában - én is képes, sőt olykor kifejezetten hajlamos vagyok túlgondolni, túlkomplikálni. Ugyanakkor így egyben nézve, utólag, nem tetszik elhibázottnak, teljesen jól beleviszi az embert ebbe az állapotba, ráadásul e nélkül bajosabb lett volna megvalósítani az írónak célját, hogy kellőképp körüljárja a kérdést.

Nem szeretnék mindenen végigmenni, amúgy is elég zavaros, hisz nem listaként veszi végig az egyes dolgokat, hol ez, hol az kerül előtérbe. Tényleg sok-sokféle oldalról, nézőpontból igyekszik a kérdéshez és a válaszhoz férkőzni. Ezúttal inkább én szeretném megosztani néhány gondolatom a két fent említett oldalról, a hozzákapcsolódó dolgokról, majd visszatérünk a könyvhöz.

Szembemenni olyasmivel, ami általánosan elfogadott, elvárt, ami egyfajta konszenzus szerint hozzátartozik az élethez, sosem egyszerű. Sok emberben azért ott motoszkál, hogy csak jobb lenne sodródni. Ahogy a könyv főszereplője is érzi a barátnőit látva, hallva, az ember könnyen magára marad, vagy legalábbis így véli. Ám ez nem feltétlen rossz, sem feltétlen igaz, hiszen - hogy a könyvnél maradjunk - ott a párja, van olyan ismerőse is, aki hasonlóan gondolkodik, él. És az sem mindegy, mit áldozunk fel azért, hogy belesimuljunk környezetünkbe.

Lényegében a természet, az ösztön vagy a test említése is ennek a konszenzusnak köszönhető, ez az érv arra, hogy miért ne gondolkodj e kérdésen, miért ne is merüljön fel. Őszintén szólva ez egyrészt annak vágya, hogy azt, ami régen volt, továbbra is bebetonozva tartsuk. Másrészt nem tartom meggyőző érvnek, hiszen mi emberek épp azzal különböztetjük meg magunkat az állatoktól, hogy uralkodhatunk ösztöneinken, illetve számomra kérdés, kétséges valóban létezik-e olyan ösztön, hogy nőként anyává kell válni. A természet, hm, hát ha más nem, meglehetősen érdekes arra hivatkozni, mikor az ember már igen messze került tőle (és pusztítjuk is rendesen), plusz ennyi erővel az is természetes volt régebben, hogy olyan betegségekben haltunk, amit ma simán kivédünk/gyógyítunk, azt  meg ne is említsük, kicsit ízléstelen, ha például olyan párokra gondolunk, akiknek nem megy természetes úton a gyermekáldás, bár szeretnék. No, de ennyi elég dióhéjban.

Térjünk vissza arra, hogy mit áldozunk fel? Mindig feladunk valami mást, amikor egy döntést meghozunk. Az sem vita tárgya, hogy attól még nem valamiféle átok a gyerek, hogy igen, megváltoztatja az addigi életet, mindennapokat, a párkapcsolatot akár. Benne van a pakliban. Ezek a változások azonban nem mindenkinek, nem minden párnak ugyanazt jelentik. Ha visszakanyarodunk a könyvhöz: alapból egy olyan emberrel él, aki nem szeretne gyereket, aztán mind a személyiségét, életét elnézve nem igazán a gyerek felé mutat egyik sem. Kétségtelen, változhat, kereshetne más párt és a többi. Valóban jó lenne az neki? Mondjuk, ha valakinek tényleg az anyaság a célja vagy minimum központi kérdés, olyasmi, ami elengedhetetlen, akkor így lenne; de...

De szereplőnk is többször kimondja: az anyaság nem az egyetlen út, hovatovább az ő célja az, hogy édesanyját és nagyanyját feloldozza, megszüntesse szomorúságukat. A könyvnek ez a része nálam telitalálat volt, mint ahogy azt is értékeltem, amikor arról ír, a nélkül is lehetünk gondoskodók (így bizonyos értelemben anyák), hogy egy új életet hoznánk világra. Talán keresetlennek vagy nyersnek tűnhet, mégis van abban valami, hogy így is épp elég ember és élet van, akinek hiányzik a gondoskodás, a szeretet.

Az édesanyja a könyve elolvasása után üzenetében azt írja: "az Univerzum újra tökéletes". Lényegében főszereplőnk lezárt egy kört, amit az anya nem tudott és ami emésztette őt. Nem írom le miért, a fontos, hogy a cél néha egyáltalán nem olyasmi, amire azt mondjuk, ez az élet része/értelme, van, hogy ez a cél nem összeegyeztethető az adott embernek a gyerekkel. Millió verzió akad. Néha éppen lezárni akarunk az életünkkel valamit, mást szeretnénk hátrahagyni magunk után.

Végezetül azzal zárom soraim, amit a könyv is elmond a maga módján: ez nem arról szól, hogy most lebeszéljünk embereket a gyerekről, vagy propagandaként hirdessük, ez arról szól, hogy feltehessük a kérdést, és megadhassuk a saját válaszunk. Ahogy a könyvben találjuk: egyik élet nem helyettesíthető be a másikkal, nem mérhető össze és nem is kell(ene). Avagy, ha már szeretünk régi, népi bölcseletekben élni: kinek a pap, kinek a papné, másnak meg a bíboros, vagy egyik sem, de mindenki választhassa meg magának.

Sheila Heti, Változások könyve, Libri kiadó, 2019 (fordítás éve).

kép: https://www.libri.hu/konyv/sheila_heti.valtozasok-konyve.html