Alighogy belépek az ajtón, a tűkön ülő Ayaka  karon ragad, a bakancsomat se hagyja levenni, és húz a nappali felé, közben folyamatosan csipog, szerintem levegőt sem vesz: Gyere, gyere, ez elképesztő a minimuki mit tud! A magasztalt nem túl lelkes, ellenben mérges, dúlva közli valószínűleg…

Igaz, hogy már megromlott a tejszínhab, és nem is mese, de legalább jól hangzik, nem? Nem tudom, nem érdekel. Már fél tizenegy van, fent vagyok vagy öt és fél órája, aminek során nagyjából a büdös semmit csináltam, azt viszont serényen. Jó, oké, megvolt a reggeli meg elzarándokoltam a szomszéd…