Alighogy belépek az ajtón, a tűkön ülő Ayaka  karon ragad, a bakancsomat se hagyja levenni, és húz a nappali felé, közben folyamatosan csipog, szerintem levegőt sem vesz: Gyere, gyere, ez elképesztő a minimuki mit tud!

A magasztalt nem túl lelkes, ellenben mérges, dúlva közli valószínűleg sokadjára már:

- Nem vagyok zseníliás!

Shiróra meredek valószínűleg elég idiótán, mert dunsztom nincs, mit akar mondani. A zseníliáról annyit tudok, hogy valami bolyhos anyag, amit Tsukiko ki nem állhatott, az anyja mégis minden karácsonyra abból kötött neki pulóvert, amit ő egy évre bedobott a szekrény aljára, majd elajándékozta valakinek, mert ő nem akart úgy festeni, mint a saját öreganyja. Mindenesetre ezek alapján biztos vagyok benne, az eredetileg Osamuhoz tartozó ruhadarabokból, ami rajta van, semmi sem zsenília.

Ayaka azonnal kijavítja:

- Zseniális, minimuki, zseniális!

Vakarom a fejem már zavaromban, mert valahogy ezt az eposzi jelzőt sem tudom Shiróhoz társítani.

A lányom ezt simán ignorálja, helyette bősz magyarázásba fog:

- Hihetetlen, beszélni nem tud, de egy óra alatt megtanult folyékonyan olvasni.

Itt már tényleg összeakadnak odabenn a fogaskerekek, így csak annyira futja:

- Valóban hihetetlen.

Ayaka grimaszol nemtetszése jeléül, aminek hangot is ad:

- Nem vagy túl lelkes.

Pusztán egy sóhajra telik tőlem, miközben inkább visszaballagok az előtérbe, hogy megszabaduljak a bakancsomtól.

- Gyerünk, törpi, olvass még nekem a görög istenekről!

Szívből sajnálom szegényt, Ayaka olyan ellentmondást nem tűrő hangnemben osztja ki a parancsot már a pult mögött tevékenykedve, mint egy katona.

Shiro azonban rettenthetetlen.

- Nincs kedvem.

Leányom csípőre vágja egyik kezét, a másikkal az aprító kést szegezi neki a kanapénak.

- Ez a bünti, amiért elcsórtad a laptopomat.

- Nem értem, miről beszélsz - érkezik az őszinte válasz.

- Csak olvass!

Atyám, vess ágyat, aludnék! Úgy egy évtizedet, addigra mindketten megérnek talán. Persze, nem fogok még aludni egy darabig, társulok a szokásos péntek esti bolognaikészítéshez.

Mivel Ayaka már a szószhoz való zöldségekkel foglalkozik, én nekilátok a húsgombócoknak. Közben a minimuki mégiscsak olvasni kezd; nem igazán figyelek, sőt az agyam szundimódba kapcsol, így a kérdés úgy ér, akár jól irányzott tökön rúgás.

- Mi az a vérfertőzés?

Nyomban felhördülök sajátos, gyerekbarát káromkodásom használva:

- Drága kenyér!

- Egy csomó minden drágább volt - ellenkezik élő költségvetésként Shiro. - Rossz a memoárom, pedig ott összeszámoltam mennyi különböző termék volt. Kezdek hozzászokni ahhoz a fura szervhez, ami a fejetekben van. A képek alapján olyan, mint a tűzdémonok gőzölgő taván élő Szipókák. A vízben van valami büdös dolog azt szippantják fel, ezért ők is szörnyen büdösek.

- Fúj - nyilvánít véleményt Ayaka szószkavargatás közepette. - Egy rakás bűzlő, tavirózsaként lebegő agy. Undi.

- Információtúltengésem van - állapítom meg fennhangon, bár legalább a vérfertőzés lekerült a napirendről.

Leányom hirtelen megpördül, arca akár egy épp őrültté avanzsáló feltalálóé, szemei lázasan csillognak.

- Mi van, ha azok tényleg emberek!? Emberi agyak, az a büntetésük, amiért életükben túlzottan büszkék voltak az eszükre, hogy ebben a formában a forró, büdös vizet szipákolva tengődjenek!

A minimuki felfortyan:

- Hülyeség! A Pokolban csak egyetlen ember van.

Ayaka nem hagyja magát.

- És azt te honnan tudnád?

- Ezt mindenki tudja - nyilatkoztatja ki házidémonunk a kanapétámla mögül.

- Kaja! - figyelmeztetem Ayakát, de rögtön nyúlnék is a fakanál után, aminek eredményeként az utolsó húsgombóc fele a padlóra toccsan.

Egyetlen dolog biztos, hogy gyorsabb a gondolatnál, még pedig Őfelsége, ha meghallja, hogy valami a konyhakövön landol.

Ayaka hiába próbálja megállítani, és felsikkan:

- Ne edd meg!

- Úgyse fogja - mondom nyugodtan.

Persze igazam lesz, az ugyan megfejtetlen talány, a macska tudja, hogy a sertéshús nem jó neki és azért nem falja be, vagy csak szimplán nem tetszik neki, ám csak szimatol kettőt felette, majd elkaparja, béke poraira.

Feltakarítok, kezet mosok.

Ayaka már lejjebb vette a hőfokot a szósz alatt és elhagyta a terepet. Az eltulajdonított laptopját simogatja. Shiro úgy áll a teraszajtó előtt, mint akit megbűvöltek. Ránézek a csendesen rotyogó szószra. Ő még utána is ugyanott, ugyanabban a pózban van.

- Minden rendben, Shiro? - kérdem.

Ayaka, mintha ez valamiféle verseny lenne, válaszol először:

- Csak belaggolt.

- A feneség ki akar menni - felel a kérdezett is.

Jobban megnézem, a macska tényleg ott ül a lábánál és bámul kifelé.

- Hülyeség! Akkor kaparná az ajtót - mordul leányom.

A minimuki nem törődik vele, rám néz.

- Kimehetünk?

- De ne nagyon kóborolj el, és ne nagyon mutatkozz, mert újra elvisznek - intem.

Még végig se mondom, mindkettő eltűnik a kinti sötétségben.

Ayaka felfortyan.

- Elment az eszed? A törpi gyerek! Hagyod, hogy elmenjen ilyenkor egyedül?

Nem veszem magamra, inkább megint kavarok egyet a szószon, és felteszem a vizet főni a tésztának.

- A macskával ment, és gyerek vagy sem, egy démon.

Lányom rosszalló, sőt megvető tekintete lyukat éget a tarkómra.

- Bezzeg engem ilyen koromban sosem engedtetek volna el - dünnyögi.

- Még egyszer megismétlem: ő egy démon.

- Und?

Égre emelem tekintetem, atyám, nyugdíjjaz!

- Lássuk csak, láthatatlanná tud válni, bár ez megviseli a testet és elég sokat fog enni utána, ráadásul egy démonnal is képes végezni, megmentette az életem, plusz azt hiszem, széldémonként nem túlzottan kompatibilis egyelőre a mi életmódunkkal - sorolom türelmesen és reményeim szerint meggyőzően. A hatás felemás.

- Wait! Mi az, hogy megmentette az életed? Csak nem azt akarod mondani, hogy találkoztál egy olyan démonnal?

- Valami olyasmi...

- És ezt csak így mintegy mellesleg közlöd? Mintha csak a kislábadujját verted volna be a széklábába?

Szívesen visszaszúrnék neki valamit a fülembe jutott kis titkáról, de megállom a muníció elsütését, nem szeretném szerencsétlen barátnőjét kellemetlen helyzetbe hozni.

- Shinya is valami ilyesmit nehezményezett. Amúgy ha beverem a lábujjam, inkább káromkodom.

Hatalmas levegőt vesz, bár Shiro képességével nem vetekszik, aztán csak annyi lesz belőle:

- Inkább nem mondok semmit.

Egy darabig hallgat, csak egérkattintgatást és klimpírozást hallani felőle, majd hadat hirdet.

- Ha a minimuki visszajön, kinyírom!

- Nem fogadnék rád - nem hatja meg.

- Egy csomó mindent eltüntetett a gépről! Köztük az esszémet irodalomból, és az angol leckémet, a kedvenc számaim némelyikéről nem is beszélve. Még jó, hogy állandóan mentek mindent.

Felnyögnék, hogy akkor mi a probléma, helyette felszisszenek, mert megégetem a számat a mártáskóstolás közben.

- Túléled? - érdeklődik lányom immár a pult mellett topogva. - Éhes vagyok! Süthetem már a gombócokat?

- Célszerűbb lenne megvárni azt a három percet, amíg kész a spagetti.

Ayaka erejét vesztve leereszt, lezuttyan a székre, felsőteste a pultra roskad.

- És elárulod, hogy tanult meg Shiro egy óra alatt olvasni? Nem lehet, hogy csak vannak emlékei a fiútól, akinek a testében van?

Lányom nem emeli fel a fejét, a gránitutánzatú bútorlapnak mormolja válaszát, miszerint a minimuki állítja, nincsenek emlékei a test eredeti gazdájától (ezt megkönnyebülve hallom), mellesleg még semmit sem mondtam neki róla. Állítólag unatkozni kezdett és felvett egy könyvet, de nem tudott mit kezdeni vele. Ezért először ott hagyta és helyette meglelte a laptopot, amit bekapcsolva felejtett. A chat alkalmazás, amit utoljára használt, fel is olvassa a szöveget.

- Azt nem egészen értettem meg, hogyan, de ennek alapján csinálta. Elképesztő! Igazából azt sem értem, hogy beszéli a nyelvünket, kétlem, hogy a démonok emberi nyelvet használnának.

- Azt hiszem, a beszédet is csak eltanulta, azt mondta, sokszor szökött fel ide a Pokolból, mert érdeklik az emberek.

Ayaka némaságba süpped, leszűröm a spagetti közben és olajat hevítek, ellenőrzöm a szószt.

- Hmmm... - elsőre el se tudom dönteni, ő hümmög, vagy a hűtő zümmögését hallom.

- No mi az?

- Azon gondolkodom, miért beszél olyan furán, miközben hibátlanul olvas? Először arra tippeltem, talán mások a hangképzőszervei, bár nem tudom, vannak-e egyáltalán, de akkor olvasásnál is nehézségei lennének. Aztán... elvesztettem a fonalat, mert éhen halok.

Mit mondjak, nekem is túl magasröptű most ez az elméletgyártás, éppen elég inger, hogy a húsgombócok pirulását figyelhetem.

- Te ilyenkor min gondolkozol? - kérdezte egy hasonló alkalommal Tsukiko valamikor nagyon régen, bár lehet akkor palacsintát sütöttem.

Az igazságnak megfelelően feleltem:

- A nagy semmin.

- Most viccelsz?!

Cseppet sem értettem felháborodását.

- Kizárt, hogy semmire sem gondolsz! Akkor mit csinálsz?

- Nézem, ahogy sül.

- És még életben vagy - nem tudtam eldönteni, ezt kijelenti vagy kérdezi, igazából sehogy se volt értelme. Nem nagyon kellett törnöm a fejem a megoldáson.

- Nem untad halálra magad.

Tsukiko utált sütni, pontosabban bármit megsütött, amit "csak be kell vágni" a sütőbe, aztán adott idő után kivenni. A sütemény díszítéssel viszont bármennyit képes volt pepecselni, amitől mondjuk én már kettő perc után ideglelést kapok, különben sem értem ezt a cukormázazást, anélkül is jó az. Egy süti legyen finom, de nem attól lesz az, hogy Mona Lisa mosolyog rám róla. Nem tehetek róla, de valahogy akárhányszor felidéződik bennem az a kép, a bárgyú szó jut eszembe. Tsukiko erre azt mondta:

- Épp most készítettél egy komplett ebédlőbútort, ami a funkcionalitása mellett olyan, mint egy élethű, göcsörtös fákból álló erdő, és közlöd, hogy da Vinci Mona Lisája bárgyú?

Vállat vontam, időnként nem nagyon értettem az összefüggéseit.

- A megrendelő szeretett volna valamit, ami a természetet idézi, kapott néhány vázlatot, ezt választotta. Szerintem giccses.

Ayaka valami tartalékra lel időközben, és odasomfordál mellém, tüntetőleg megkavargatva a szószt. Sejtésem szerint azonban más célja van, vagy mondjuk úgy, talán azért valamelyest mégiscsak ismerem.

- Figyi! Sajnálom - mondja halkan, tekintetét továbbra is a szószba rejtve.

- Mit?

- Olyan vagy! Tudod, amit a múltkor mondtam, hogy nem szeretted őket. Nem volt igazam... meg egyébként is. Szóval bocsánat.

- Tényleg rosszul esett - felelem, majd elhallgatok, kicsit váratom, amíg kiszedem a gombócokat és beteszem az utolsó adagot.

Még mielőtt azonban megszólalnék, lassan belekezd a történetbe, amit javarészt már hallottam Harukától, kapok egy-két plusz részletet is, amire megvallom, nem voltam túl kíváncsi, és aminek hatására már enyhe kifejezésnek találom Tsukiko szavait, miszerint a kamasz lányok kegyetlenek tudnak lenni. Inkább egyenest aljas kis szörnyetegek. Mint megtudom, azon ominózus pofont érdemlő kijelentés előzménye az volt, hogy Ayaka egyik osztálytársnője elújságolta, nemrég látta a később kötekedő lány apját a szeretőjével, ezzel újabb tápot adva a már felreppent pletykának, hogy apuka félrejár. Az újabb infó persze futótűzként terjedt szét, a lány meg mivel az eredeti forráson nem talált fogást, Ayakát pécézte ki.

- A csaj nem is a barátnőm, csak állandóan kavar és mindig hozzátapad valakihez, idegesítő! Amúgy sem érdekel senkinek a szerelmi élete - dohogja lányom.

Tudom, most mondanom kellene valamit, de passz.

- Ha őszintén elmondom, mit gondolok, remélem nem az lesz a vége, hogy a tanácsadótok beutal a zárt osztályra - fogok bele mégis. - Kettő dolog jutott eszembe azonnal. Egyrészt már értem, hogy kikből lesznek aztán az olyanok, mint a kedves utcatársunk, az a göndör, sötéthajú nő, a kamasz fiával, akitől ma megtudhattam, mennyire rossz neked, és drága édesanyádat is csupán fiú, azaz trónörökös világrahozatala céljából tartottam.

Ayaka először megdöbben, aztán röhögni kezd.

- Apa, neked ez újdonság? Tanaka asszony egyetlen földi érdemének tartja, hogy fiút szült, nála ennyiben ki is merül az élet.

- És ez engem hol érdekel? - teszem fel a költői kérdést.

- Másrészt? - kérdez vissza lányom, mialatt a már elkészült húsgombócokat szószfürdőbe küldi.

Felsóhajtok.

- Másrészt, de esküdj meg, hogy nem veszed ajánlásnak: ha valami problémájuk van egymással, akkor azt miért nem rendezik le odakint?

Ayaka arcáról leolvasom: jaj, ne fárassz!

- Mert lányok.

- Mert te nem?

Elvigyorodik.

- Hát ezek szerint valamit örököltem tőled is.

Igyekszem nem elnevetni magam, elvégre most komolyra kellene vennem a figurát.

- Ne vágj ilyen komoly arcot, légyszi!

Torkot köszörülök.

- Kisasszony!

- Tudom, nem kellett volna pofon vágnom. De a pszichómókusnak is megmondtam, hogy nem fogok bocsánatot kérni tőle, mert egy hülye picha, amúgy is ki nem állhatom, imád megalázni másokat. Most én voltam a karma.

- És mit mondott erre? - érdeklődöm, mert jobb nem ötlik fel.

- Az én döntésem, ő sosem mond semmit, hogy mit csináljak, nem az a dolga - ezt úgy mondja, mintha tudnom kellene.

- Egész kényelmes lehet neki - vágom rá, és tányért nyomok a kezébe.

- Attól függ. Szeretnéd egész nap más emberek életének nyavalyáit hallgatni?

- Isten, ments! Visszatérve a kis akciódra: egyrészt legközelebb inkább ne vedd magadra a karma szerepét, vagy ne ilyen erőszakosan. Hidd el baromi nehéz ám elsikálni egy kicsapás fenyegetését, hogy a szüleid, jelen esetben én, meg ne tudjam!

- Na, tessék, és még én vagyok leszúrva! - mímelt háborogását hamar feledteti kíváncsisága. - És a nagyiék tényleg nem tudták meg?

- Nem. Legyen annyi elég, sokba került nekem, többek közt egy igen megalázó bocsánatkérésbe.

Igazából az egyévi műhely- és egyéb munkámból motorra összespórolt, nem kis összeggel fizettem a ficsúr betört orráért, de erről nem kell tudnia.

- Ne már!

- Pechedre nem a pszichómókusod vagyok. Nyugodtan mondhatsz annyit, amit nekem: Nem kellett volna pofon vágnod, elé bigyeszted, hogy bocs. A gesztus megvan, ettől még nem kell szeretned, csak beismered, hogy hibáztál.

- Pfff... Oké - egyezik bele duzzogva.

- Másrészt boldoggá tennél, ha nem rajtam vezetnéd le a pletykás barátnőid aljas húzásai iránti haragod, legalább egy kicsit legyél kíméletes - kérem.

Kapok egy határozott bólintást és egy újabb bocsánatkérést.

A végére előkerülnek Shiróék is. Először Őfelsége jelenik meg a teraszajtónál és egyetlen hangos nyávogással követeli beeresztését. Épp elseder a lábam mellett, amikor a minimuki is előtűnik a kert árnyaiból és kinyilvánítja:

- Éhes vagyok.

- Mily meglepő fordulat! - motyogom.

- Jé, az elveszett bárányok! - köszönti őket Ayaka.

Shiro összezavarodik, körbenéz, majd meghozza ítéletét:

- Valami baja van a szemednek. Itt nincsenek bárányok.

Leforrázott lányom annyit dünnyög:

- Nem is tudod, mik azok!

- Dehogynem, azok a bolyhos, mókás hangot adó állatok.

Ayaka megtörve ül asztalhoz, csalódottságában még zsémbel:

- Honnan a csudából tudod?

- Szeretek idefenn járkálni - válaszol hatalmas mosollyal arcán.

- Jó étvágyat! - vetek véget a vitának.

Én még alig ettem két falatot, a villát még mindig ignoráló minimuki magába szipkázta adagját és elégedetten, hasát simogatva megdicsér:

- Ez finomságos volt.

Lányomnak kis híján az orrán át távozik a spagetti, mire én se bírom visszafojtani a nevetést.

- Örülök, de nem nagyon volt benne levél - mondom, nem tudom, a bazsalikom mennyit számít.

- Nem bajság. Kezdem megszeretni ezt a testet.

- A villát is megszerethetnéd - korholja Ayaka és egy darab szalvétát ragad, hogy megpróbálja letisztogatni arcát, nyakát, pólóját. - Nem is minimuki vagy, hanem minidisznó - zsörtöl.

- Neked meg nagy baj van a fejeddel! - felesel neki Shiro.

Lányom tekintete a plafonra vándorol, majd vissza, végül ott hagyja a bolognaimentesítettet.

Még eszünk, amikor Shiro hosszas vizsgálat után felállítja diagnózisát, igaz, félig kérdés formájában:

- Ti most már jóban vagytok?

Mivel épp egy húsgombóc akadályoz, csak bólintok. Ayaka is lassan dekódolja a hallottakat és azt feleli:

- Naná, elszívtuk a békepipát!

A minimuki félrebillenti fejét, először jobbra, aztán balra, mintha a fülébe ment vizet akarná eltávolítani.

- Bé-ke...pa-pi?

- Vagy békapipa - folytatja Ayaka. - Sőt békepapi után békapipa.

- Elszédültem - nyöszörgi álmosan Shiro.