"Szavaink olyanok, akár afféle mentőcsapat, mely soha véget nem érő küldetése során elmúlt eseményeket és kihunyt életeket ment a feledés fekete lyukának mélyéről. [...] szavainkat küldjük el hozzád: ezt a tévelygő, szétszóratott mentőcsapatot, mely még abban sem biztos, pontosan miben is áll a küldetése; az iránytűi mind elromlottak, térképei rongyosak vagy rég elavultak..."

Így nyitják a történetet azok a megrekedt szellemek, akiknek hangja minduntalan bevezeti a "mese" következő részét.

A történet az 1900-as évek elején, Izlandon játszódik; egy apró Községet (csak ekként emlegetik), annak környezetét, lakóinak egy részét és mindennapjait láthatjuk, miközben egy fiatal fiú sorsát követjük végig.

A fiú, akinek nevét sosem tudjuk meg, elvesztette anyját, apját és húgát, bátyját pedig évek óta nem látta. Bár szereti a könyveket, a nagy világról, tanulásról ábrándozik, annak nem nagyon marad helye, arra nem marad idő. Megfojtja a mindennapi munka. Halászként dolgozik, mint a legtöbb férfi. Egyetlen barátja, halásztársa, Bárður, aki szintén más életről álmodik és kedveli az irodalmat, ám épp utóbbi okozza vesztét. Annyira az Elveszett paradicsom sorainak megjegyzésére koncentrál, hogy elfelejti magával vinni anorákját. Kint a tengeren elkapja őket a vihar, a férfi halálra fagy.

A fiú útnak indul a Község felé, hogy visszaadja a kölcsönkapott könyvet és értesítse a férfi szerelmét a történtekről, majd végezzen magával, hisz most már végképp semmije sem maradt.

Útja egy fogadóba vezet, melynek tulajdonosa egy özvegy, a helyi hatalmas kereskedők szemét szúró, független nő, aki szárnyai alá veszi. A barát halálának tragédiájából lehetőség lesz a fiú számára, tanulhat, fejlődhet, igaz, meglehetősen kacskaringós úton; legalábbis úgy fest. A fiú hóviharokkal, társadalommal, sokféle érzelmeivel, magával az élettel és halállal küzd.

Mindez szép és jó (nem, igazából még az sem), de mit mondhatnak nekünk egy időben és térben is ilyen távoli történet szavai? Még ha e szavak szőttese olyan szép is, egyszerre lírai, miközben kíméletlenül, kérlelhetetlenül realista, mégis megértő, mégsem durva. Avagy következzék az én kevés pontból álló, bár kissé hosszú listám arról, nekem mit adott ez a százéves izlandi "mese".

1. Nem vagyok nagy, pláne hivatásos kritikus, ám ennél a könyvnél nem lehet nem értékelni (és messzemenőkig élvezni, ízlelgetni) a tartalom és forma, a stílus már-már tökéletességét.

2. Egy élet vége és egy új élet lehetősége

A történetet át meg átitatja a halál jelenléte, mindenütt ott van, az élet folyamatosan jelenlévő része; teljesen más, mint a mi mai hétköznapjaink (még így a járvány idején is). Ennek oka nemcsak a korban keresendő, ha hazánkat vesszük, környezeti szempontból nagyon szerencsések vagyunk, így nincs meg bennünk az az állandó készenlét, a természet ereje okozta halállal való farkasszemet nézés, ami más tájakon élők, így a mostoha izlandi körülmények közt napjaikat tengető szereplők sajátja, a mindennapjaik része. Igen, ahogy mondtam, még a kor is teljesen más, ezzel együtt mássá is alakult a halálhoz való hozzáállásunk, nemcsak a miénk, a világ jórészére igaz, hogy letagadni ugyan nem tudjuk, de meg is szűnt a kapcsolat, igyekszünk minél távolabb tartani magunktól, az  életünktől és az elménktől. Épp ezért ma már számunkra elfogadhatatlannak és elviselhetetlenül kegyetlennek tetszik a Bárður halálával nyert új élet, maga az érzékeny fiú is küszködik ezzel, olyannyira, hogy nehezen barátkozik meg e lehetőséggel és az élet folytatásában ott hordja ezt a halált és a bűntudatot is.

Különféleképpen de az élet életből táplálkozik[1]. Hogy ez a tény nem túl szép, igazságos vagy vidám, olykor egyenesen brutális, azt készséggel elismerem, mégis azt hiszem, nagy veszélye van annak, hogy ha ezt igyekszünk elfojtani, épp akkora mintha azt mondjuk, ezzel a ténnyel igazolhatunk mindent. Ha mindent is ezzel igazolok, akkor bármit, bármilyen mennyiségben, bármely módon pusztíthatok, akár úgy, hogy én közben semmit nem adok. Ha e tényt elfojtom, azt akarom, hogy ne létezzen, meg akarom szüntetni, azzal megint csak rosszat teszek. Egyrészről hiába tagadom, ez attól még így van, működik. Másrészről hamis illúziómban fetrengve elhiszem, hogy egyszerűen lehetséges megőrizni a régi, táplálékul szolgáló életet és közben új életet is létrehozni, amivel épp úgy pusztítok, mert ezzel is megbontom az egyensúlyt.

Rendben, kanyarodjunk vissza, és nézzük kicsit kevésbé elvont, messzi nézőpontból a dolgot! Bárður halála (egyszerűsítsük le) rossz, egy ostoba tragédia, egy trauma a fiúnak, ugyanakkor így fel is szabadul az addigi élete és közös terveik (együtt akartak máshol munkát vállalni) alól, ezzel új lehetőség nyílik meg számára, olyan, amit e nélkül számításba se venne, meg se látna. Szerintem kisebb-nagyobb méretben, mértékben mindenki tapasztalt már hasonlót, amikor valami rosszból megszületik valami jó (vagy legalább annak lehetősége), ahogy fordított eset is előfordul nemegyszer, valami jó szándékú, jól induló dologból egészen rossz kerekedik a végére. Amellett, hogy ez rávilágít arra, mennyire relatív a rossz és jó fogalma, hogy megmutatja az ellentétek természetét, milyen könnyen fordulnak át egyikről a másikra, megvan ennek is a veszélye. Például abban, hogy ha az a rossz mondjuk egy bántalmazás, amit nem pusztán túléltünk, de ezzel együtt valami pozitív tulajdonságra is szert tettünk, vagy tapasztalatunk jóra használtuk, azzal könnyű visszaélni, igazolni a szándékos károkozás szükségességét.

3. A fogadó közössége

Ebben a zord világban egy zárt, igen konzervatív, nagyon szabályozott közösség él, mindenkinek megvan a maga helye, szerepe, mindenki előtt ott állnak fekete-fehéren a követelmények, melyek a túlélés zálogai; jaj, annak, aki ezeknek nem tud megfelelni.

A fogadó közössége, melynek tagja lesz a fiú is, olyan emberekből áll, akik nem tudnak vagy nem akarnak többé megfelelni, beilleszkedni, akik a saját kezükbe akarják venni életük, akik elesettek, akik új utat keresnek. Élükön a fogadó tulajdonosa, a megözvegyült, független nő, aki a Községet irányító szűk kereskedőrétegnek, lényegében egyetlen családnak, nagyon is útjában van, mindenképp meg akarják törni, belekényszeríteni egy házasságba az erkölcsösség címén, hogy függő helyzetbe hozzák és ne jelentsen fenyegetést. A nő azonban rendületlenül küzd magáért és kis közösségéért, melynek javarésze nőkből áll és két férfiból, akik - mint nem egy helyt mondja - nem is igazán férfiak, legalábbis nem abban az értelemben, mint a helyiek többsége, nem fenyegetik, nem árthatnak neki, nem is áll szándékukban, de róluk picit később ejtek szót.

Előtte: a Községben ugyan lényegében mindenki alárendelt, mindenki függ a "hatalmasoktól", készpénzt nem is nagyon kapnak, hitelbe vásárolnak náluk, és szinte mindig van adósságuk, viszont egyrészt arra haragszanak, azt közösítik ki, aki függetleníti magát, a helyett, aki ezt a rendszert markában tartja. Másrészt ebben a kis és küzdelmes világban a férfiak az urak, a nők még nekik is alá vannak rendelve, hisz nem élhetnek egyedül s ha mégis, úgy rendszerint még sérülékenyebbek, szabad prédát jelentenek akár egy csapat részeg tengerésznek. Egy kemény világ s mint ilyen a férfiaké, mégis a fogadó közösségével nemcsak a nőket látjuk, nem pusztán az ő szemszögüket, az ő szemükkel látunk, hanem a hozzájuk kapcsolódó férfiéval is.

Erre két példát hoznék fel, ami együtt ráadásul nagyon jól kifejezi azt a kettőséget, ami e könyv (és az élet) sajátja. Az egyik páros: a fiú volt főnöke és annak felesége, aki hosszas rágódás után, a fiú levelének is köszönhetően, úgy dönt, elhagyja férjét. Meg is teszi, így kerül a fogadóba, ahol aztán később újra és újra megjelenik a férj, hogy visszakapja, ami az övé. Végig nagyon ellenszenvesen, bár a környezet elvárásainak, szabályainak megfelelően viselkedik. Nem nyitott arra, hogy megértse felesége "hülyeségét", így a nő végül egy messzebbi vidéken leli meg új életét. Hogy mi volt a nő döntésének oka, amikor - ahogy a férj mondja - mindene megvolt? Az, hogy mégsem. Való igaz, hogy volt hol laknia, a férje dolgos ember, aki nem verte, de a férfit nem érdekelte, hogy a nőnek kényelmetlen, hogy a többi halásszal egy légtérben alszanak, hogy egyikük szemet vet rá, bár nem nyúl hozzá, hogy a nő szeretne igazi intimitást, néha egy kis gyengédséget, vagy azt, hogy a szexualitás ne csupán a férje kénye-kedve szerint történjen. (Bizony, nem egy esetben erőszakról van szó, még akkor is, ha házasok.)

Ezzel ellentétben a másik párosunknál a férfi, a postás, akivel a fiú hosszú, nehéz útra indul, azon gondolkodik, azzal küzd magában, hogy olyan férfi legyen - lehet-e egyáltalán? - akinek a keze sosem üt, csak simogatja a nőt. Szeretőjét, aki már megjárta a poklot, erőszakos férje kis híján megölte, de a nő végzett végül vele és elmenekült két gyermekével, akik közül az egyik beteg volt és meg is halt a hosszú út alatt. Nem mintha a postás valaha bántalmazott volna nőt, segíti beteg apját és gondoskodnia kell rajongva szeretett, ám fogyatékos húgáról, de ebben a környezetben él, ahol éppoly keménynek kell lennie, mint a többi férfi és nemegyszer köt ki a kocsmában az élettől megcsömörlötten. Nem bízik magában és nem tudja, rátehet-e a nőre akkora terhet, mint az apja vagy pláne a húga.

Ha már kettősség és nők, sokatmondó a fiú életében megforduló két lány is. Az egyikük kitaszított, megvetett, hiszen fiatal, egyedülálló anya, hovatovább még vörös hajával is kirí a tömegből, holott semmit sem tudnak a körülményekről, hogy egy nős férfi keresett nála vigaszt, ígért fűt-fát, aztán visszament mégis az asszonyhoz. A másik még érdekesebb, az egyik kereskedőmufti lánya, aki tökéletes megtestesítője annak, hogy egy nő is lehet erőszakos, még ha nem is pont abban a formában amiként egy férfi, mégis nem nagyon lehet másként látni, megerőszakolja a fiút, akarata ellenére közösül a teljesen ledermedt párával.

Itt jön be a fogadó közösségének kisebb része, azok a férfiak, akiket a tágabb közösség nem is nevez férfinak, akik "nem életképesek", nem erősek vagy egyenesen elesettek. A fiút megvetik, mert nem erős, mert könyveket búj, mert nem olyan megkérgesedett lelkületű, mint amilyennek a férfinek lenni kell. Kolbeinn, az idős tengeri medve pedig már hasznavehetetlen, mert megvakult, sokan úgy vélik, nyilván a sok könyv miatt, ugyanis ő is irodalomkedvelő, egész kis könyvtára van, ami vele együtt a fogadóban lelt menedéket, miután "életképtelenné" vált és elvették lakhelyét.

Összességében elmondható, a könyv remekül bemutatja annak igazságát, hogy egy társadalomról a legtöbbet az mondja el, hogyan bánnak a kisebbségekkel, azokkal, akik mások, mint az uralkodó többség. A fogadó közösségét alkotók szemén, sorsán keresztül megpillantjuk a Községet és pontos látleletet kapunk róla.

4. Étel és szavak

Valójában élet és irodalom, de ezt már ellőtték. Ahogy az eddigiekből is kiviláglik, ez a természetes környezetből és a helyi rendszerből adódóan kemény, rideg világ a túlélésről szól[2], ahol nincs helye a másnak, nincs helye a könyveknek, álmoknak, pedig szükség volna rá. Szükség volna rá? Éppen ez az, hogy az, aki túlél, legritkább esetben érzékeli ezt. Neki arra van szüksége, mint elsődlegesen mindnyájunknak, hogy legyen mit enni, legyen hol lakni és nem megfagyni. Sőt ebben a világban, a túlélésért való harcban egyenesen hátrány is lehet másra vágyni, másnak lenni, másnak szükségét érezni. Ezt a szomorú igazságot éppúgy leírja a könyv, akár azt a már említett jelenséget, hogy nem arra haragszik a többség, aki elveszi az ő lehetőségét, aki szűk keretek közt tartja életét, hanem arra, aki kikerül bármi módon ebből (a mód úgy sem érdekli őket), akinek kerül lehetőség és élni képes vele. Azt is láthatjuk a fiú történetéből, mekkora teher és felelősség is lehet a szavak útján járni, a szavak erejével bánni. Egy-egy mellékszereplő pedig jól példázza: a tudás, az álmok, ezeknek vágya nem feltétlen szül boldogságot, hát miért akarna az ember ilyesmit, aki egyébként is örül, ha megvan, ami kell?

A fiú kétszeresen is a szavak, az irodalom és a túlélés közt feszülő ellentét áldozata. Ezért veszítette el egyetlen barátját és ezért nem élhet itt nyugodtan, boldog "tudatlanságban", mert ő a szavakhoz ért.

Végezetül már többször szóltam a kettősségekről, ezen kívül mégis ki kell hangsúlyoznom, ennek a monumentális történetnek a legnagyobb ereje, az a végtelenül kifinomult egyensúly, amellyel ezeket szerepelteti, lefesti az élet mindenféle vonatkozásában, területén. Ez mondatja velem, a Menny és pokol trilógia, ez a százéves izlandi történet, az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam és csak ajánlani tudom; igaz, nem egy könnyű fajsúlyú olvasmány.

Jón Kalman Stefánsson, Menny és pokol, jelenkor, 2019 (ford. éve).

Jón Kalman Stefánsson, Az angyalok bánata, jelenkor, 2019 (ford. éve).

Jón Kalman Stefánsson, Az ember szíve, jelenkor, 2019 (ford. éve).

[1] Joseph Campbell–Bill Moyers: A mítosz hatalma, Szenzár/Helikon kiadó, 2019.

[2] Nem tudom, nem megjegyezni azt a bizarr tényt, hogy a nagy túlélés ellenére, annak ellenére, hogy az óceánnál élnek és legtöbben halásznak, nem tudnak úszni, sőt arra néznek ferde szemmel, aki megtanul úszni.