6.

Olyan negyed órája riadhattam fel, alig múlt hajnal egy, már vasárnap van. Természetesen nem tudok visszaaludni, nem is lenne olyan jó ötlet, ugyanis megvan az a képességem, bár én aztán sose vágytam rá, hogy ilyenkor folytassam az álmot. Ezt az álmot azonban nem szeretném, örülök, hogy megszabadultam. Szóval most itt ülök kint a konyhában, kezemben kinyitott könyv, ám alig olvastam ez idő alatt két oldalt. Gondolataim minduntalan elkószálnak, figyelmem pedig lohol utánuk. Esélyem sincs megállítani.

Esélyem sincs megállítani. Rögtön erre gondoltam, mégis loholtam utána. Aznap reggel jött valaki, apámat kereste, aki épp akkor indította be a teherautót a ház mögötti úton. Nem tudtam, mit tegyek, hallani nem fog, hát hátra mentem, a kutya persze a maga ötven kilójával rögvest kinyomakodott mellettem, ahogy megpróbáltam kisurranni a hátsó kapun.

Rohant, én utána. Láttam magunk előtt pár száz méterrel apám autóját, de nem vett észre se engem, se a kutyát. Végig a föld úton, ott felfelé az országút felé, be a falu felé az út mentén. Nem értem utol, nem kaptam levegőt, a torkom fájt, mert végig kétségbeesetten ordítoztam a kutyának. Meglátott egy másik kutyát, elöntött a félelem, mi lesz most, megfordultam, valaki, kell valaki, aki segít, de mégis ki? Csak anyám jutott eszembe, és vele az, hogy ha kijön is, bántani fog, mert éjszakás volt, most feküdt le aludni. Alig tettem meg azonban pár métert, jött, jöttek a hangok. A csattanás, a hangos és hamar elhaló nyüszítés.

Megfordultam, egy összetört autó, előtte a kutya fekszik az oldalán, valami lóg a szájából, alatta kicsike, vörös folt. A többi emlék már darabos, egy-egy cafat az idő vásznából. Egyedül állok, szaggatottan hüppögök, nedves az arcom, és visszatartom a lélegzetem, mert félek. Előkerült apám, az autós nővel beszél, arról, hogy ki kell fizetni. Félek, mert akkor az az én hibám és ki tudja, mi történik akkor, ha hazaérünk. Nem emlékszem, de végül is apám meg valaki még elhajtotta a nőt, mert gyorsan, fékezés nélkül jött és ne mesélje be, hogy nem vett észre egy akkora kutyát. Igaz, ma már tudom, hogy teljesen mindegy, mi voltunk a felelősek, mert miénk volt a kutya.

A kutya meghalt, ha elmennék egykori lakhelyünkre, még mindig meg tudnám mutatni, pontosan hová ásta el apám. Amikor hazamentem és anyám megtudta, mi történt, rám nézett és dühösen annyit mondott: Inkább neked kellett volna meghalnod. Pedig nem is szerette azt a kutyát, az is csak nyűg volt neki. Akkor nem erre gondoltam, egyszerűen szégyelltem magam.

Félelem és szégyen. Ebben a két szóban leírható minden, ami meghatározta a gyerekkorom. A fájdalmat mindig felülírta valamelyik.

Amikor ott hagytak a húgommal, nem tudom már mi baja volt, de valamiért az tűnt a legjobb ötletnek, ha bohóckodom az asztal tetején. Aztán eltűnt az egyik lábam a radiátor és az asztal között. Féltem, mi lesz, ha rájönnek, ha a húgom nem hagyja abba a sírást. Papírzsepiket nyomkodtam a szétnyílt combomra és amikor hazajöttek, takargattam a lábam, persze nem túl sok sikerrel, véreztem, a kukában nem kevés véres zsebkendő pihent. A kórházba menet és onnan jövet már a szégyen mardosott, miközben anyám üvöltött. Mi lett volna, ha a húgom utánoz és vele történik ez?

Akkor viszont nem ő, hanem az óvodás húgom volt a hülye, szeleburdi, amikor a folyosón hagyott forró kutyakajában végezte az egyik lába, mert rohangált. Utána meg agyon tutujgatta, én meg a talán öt napja összevarrt combommal guggoltam, kúsztam a mogyoróbokrunk alatt, mert össze kellene szedni a mogyorót.

Amikor vérző állal állítottam haza a boltból, az volt a kérdés: mi tartott ennyi ideig? Én meg miután elzakóztam a bringával, mert bekapta a nejlont a küllő, azon aggódtam, van-e nálam annyi pénz, hogy egy másik zacskót is kérjek. A boltban meg szégyelltem magam, mert az eladó megijedt a vért látva. Igazából én is akkor vettem észre, mert a kezemre csöppent.

Minden dolgozatnál és felelésnél féltem, mi lesz, ha rossz jegyet kapok. Otthon pedig szégyelltem magam, ha négyest vittem haza és féltem, ha anyám megemelte a hangját, pláne amikor a hátam mögött volt.

Mindig ugyanazt csinálta, ha olyan kedvében volt, sosem ütött meg szemből, megragadta a hajam és mikor hol voltunk, meghúzta majd lecsapta a fejem az asztallapra, a mosdókagylóba... Utóbbi esetnél egészen összezavarodtam. Akkor jöttem haza a fodrásztól, ahova anyám küldött, hogy vágassam le a hajam. Azt tettem, amit mondott, mégis elborult arccal elkezdett ordítani, a hajamnál fogva berángott a fürdőbe, megengedte a jéghideg vizet, folyt az orromba, a szemembe, a fülembe, aztán jó néhányszor belevágta a fejem a mosdókagylóba, majd elengedett és rám vágta az ajtót. Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem, ő nem akart engem, nem lenne szabad léteznem. Ekkor láttam meg világosan, színről színre, amihez már bőven adott útmutatást: tegyek bármit is, nem lehetek semmi, ami jó.

Önző vagy, nem segítesz, miért csak ötös alá, miért négyes, én kitűnő voltam, nem vagy szép, én bezzeg a szülések után is ötvenkét kiló voltam, miért nem eszel, miért azt eszed, nem tudod rendesen csinálni, miért csinálod, miért nem... Válunk, válassz, kinél akarsz lenni? apádnál? te hálátlan mocsok... Akkor az ajtó üvegébe verte a fejem, de csak egyetlen egyszer, talán azért, mert hangosan csörömpölt. Sosem váltak el és sosem volt nyoma annak, amit tett, bár fogalmam sincs, hogy csinálta.

Egyetlen egyszer lett volna bizonyítékom, az is apám ellen. Én azonban reszketve álltam a kád tetején és tekergettem nyakam, hogy lássam, mi fáj annyira lent a hátamon, a csípőm vonalában. Kék-lila rövid, tömzsi vonalkódot hagyott rajtam apám bőröve. Közben hallottam anyám üvöltését odakintről: mégis mit csináltál, ennek nyoma marad, elment az eszed? Ott marad a nyoma. Elszégyelltem magam, mintha az én hibám volna, és persze nem beszéltem róla.

Mikor történt, hogy a fejemben sokadszorra visszhangzó ott marad a nyoma, és a többi emlék nyomán rájöttem, mi járhatott az ő fejében? (Csak egy kicsit dögölj meg!) Nem tudom. Mikor tanultam meg azt, amit jóval később a pszichológus úgy fogalmazott meg: túlélés, azt, hogy két törvényt kell betartani: Rejtsd el, rejtőzz el és mindig állj készenlétben? Nem tudom, szerintem éppen, hogy nem tanultam meg, különben nem lennének ilyen emlékeim, azt tudom, hogy a fizikai bántást, mintha csak elvágták volna, miután azok a dolgok történtek apámmal. Kamaszkoromban már "csak" a verbális, pszichés gyilkolás, nyirbálás, fenyegetőzés volt. Vajon mi történt akkor? Tudtomon kívül megfizettem az árat? Vagy megijedt nagyanyám valójában nagyon is üres fenyegetésétől, hogy rendőrségre megyünk? Ugyan mit tudtunk volna bizonyítani? Nem hiszem, hogy ezt ne tudta volna, hiszen olyan tökéletesen tudta játszani szerepét a házon kívül, az iskoláimban, a pszichológusnak, a kolléganőinek, annyira jól, hogy ő is elhitte vagy simán csak a képembe hazudott.