Ebben az esetben még akkora a sokk, hogy levegőt kapkodva, szabályszerű pánikrohamot produkálok, semmit se látok, és az fel sem merül bennem, ez annak tudható be, hogy az éjszaka közepén járunk vagy hogy egy ablaktalan szobában vagyok, szentül hiszem, én most megvakultam. Pedig egy ablaktalan szobában vagyok, éjszaka, mint arra nemsokára ráébredek.

Először is a hátam mögötti ajtó papírján fény és egy ember sziluettje tűnik át, ahogy lassan sétál, végül megáll és elhúzza az ajtót, éppen csak annyira, hogy bedugja fejét és tekintete végigsurranjon a szobán. Megdermedek, de ez már csak a másodperc töredékéig tart, hisz én ebben az időben és térben csupán vendég, tanú vagyok, nem szereplő. Ennek megfelelően ráérek felmérni környezetem, megállapítani a résen át, hogy odakint éjjel van, hogy ez a szinte üres szoba, az ajtók, és a kíváncsiskodó férfi, valószínűleg őr, ruhája, kardja, mind arra utalnak egy ázsiai országban, feltehetőleg Japánban vagyok, vagy egy olyan helyen, ami nagyon hasonlít rá.

Arra is hamar rájövök, nem ez a bekukucskáló férfi a történet hőse, ugyanis egy perc se telik el, visszatolja az ajtót helyére, majd a fényforrás megmozdul és eltűnik a szoba másik végénél. Épp csak kezdem törni a fejem, mégis miféle történet lenne ez, és vajon ez a szoba lenne a helyszín, azért lennék itt, amikor gyenge szellő söpör végig arcomon. Jóformán semmit se látok, mégis érzem, tudom, van itt még valaki, aki most ment el előttem.

Aztán elhúz egy másik ajtót, amin túl egyik másik szoba van, az alacsony asztalon álló gyertya fényében megpillantom végre azt, akit követnem kell. Igaz, csupán annyit tudok róla mondani, elég kicsi, vékony, feltehetőleg férfi alak, testére tapadó, koromfekete öltözetben, az arca is sötétre maszkírozva, valószínűleg korommal.

Átoson a szobán egy következőbe, én követem, bár inkább úgy érzem, ő húz maga után, anélkül hogy hozzám érne vagy egyáltalán tudatában lenne itt létemnek, létezésemnek. Utána kilépünk egy belső folyosóra, majd arrébb újabb helyiségbe lépünk, aztán átvágunk egy szobán, amelyben két nő alszik, a konyhán, még egy raktárszerűségen. Nem túl nagy területű helyről van szó, én mégis szinte beleszédülök az erre-arra kacskaringózásban. Úgy fest, ismeretlen, rejtélyes szereplőnk alaposan kiismeri magát e helyen.

Ahogy a raktárból kilépünk a szabad ég alá, egy egész kicsi udvarra, hogy aztán egy másik különálló épületbe hatoljunk, információk lepik el tudatom, mintha most sikerült volna szinkronizálódnom ezzel a furcsa emberrel és a mese világával.

Valóban egy férfi, elég fiatal még, apró és vézna termete miatt nem volt alkalmas harcosnak, ezért kémkedett, üzenetet hozott és vitt, még amikor volt ura. Szülőföldjének vezére azonban alig egy hónapja életét vesztette harcosainak többségével együtt. Aki túlélte, az vagy fogoly lett vagy elmenekült. Ő is menekült, de elfogták, mert mindenképp el akarta vinni onnan édesanyját és bátyjának feleségét, valamint alig kétéves gyermekét, hisz megígérte neki, aki ott halt meg kezei közt. Hogy megmentse őket, hogy szabadon elmehessenek, kihasználta a véletlenül meghallott pletykát: a hadúr minden vágya, hogy megkaparinthasson egy bizonyos rejtélyes, állítólag nagy hatalommal bíró ereklyét. Így lett belőle a tolvaj, akit most látok, akinek a zsebében ott lapul egy nagyjából három centi átmérőjű érme fekete selyembe csomagolva.

Ez a meglehetősen pici és hétköznapinak tetsző tárgy, melyet Hold-érmének neveznek, valódi kincs, úgy tartják, varázseszköz, amelynek segítségével tulajdonosai páratlan hatalomra tesznek szert. Ezt igazolja, hogy a Tsukishima klán, mely birtokolja, az elmúlt kétszáz évben fennmaradt és pozícióját is megőrizte, ami példátlan dolognak számított egy olyan helyen és korban, ahol már az csodaszámba ment, ha valaki erre egy emberöltőnyi ideig képes volt. Nem meglepő hát, hogy rengetegen vágytak erre a kincsre, jóllehet, igazából senki sem tudta, miként is kellene használni.

Az újabb épületbe lépve rájövök, ez egy szentély. Nem túl nagy, de elég magas, és gyönyörű. Bár fából épült, a belső tér két oldalán elhelyezkedő oszlopok az egyik oldalon hófehérek, fekete erezettel, a másikon épp ellenkezőleg a fekete alapon futnak fehér, szabálytalan hullámok. A padló deszkái is hasonlóak. A termet néhány fekete és fehér gyertya világítja meg, melyek a szemben lévő fal előtt emelkedő szobrok talapzatán állnak.

Vezetőmet a gyertyafény óvatosságra inti, szeretne minél előbb túlesni feladatán, ezért rögtön a szobrok mögé oson, így esélyem sincs jobban szemügyre venni a két, egymásnak háttal álló, az átlagos emberi magasság kétszeresére nagyított alakot. A szobrok mögötti, szemből látszólag hozzátartozó Hold-domborműhöz megyünk. Alsó harmadánál, mintha a horizont lenne, polc húzódik, azon nagyobb tenyérnyi fatáblák, rajtuk különféle írásjegyek, finom, elegáns ecsetvonásokkal, valószínűleg az ősök nevei. A táblák között füstölő pálcák.

A tolvaj valamit a polc alján matat, keresi a két domborulatot, melyeket egyszerre benyomva a két szobor eltávolodik egymástól és utat nyit a lefelé vezető lépcsősorhoz.

Ahogy hangtalanul lopakodik a kőzetbe vájt lépcső fokain, egyre az jár a fejében, miért égnek most a gyertyák? A múltkori alkalommal, nagyjából két hete, az egyetlen fényforrást a hiányzó néhány tetőcserép helyén befurakodó holdfény jelentette, meg a javarészt fehér szobor szokatlan anyagából áradó derengés. Én ezalatt ráébredek, ez volt, ami bökdöste a tudatom határát, ez volt az alig felsejlő zavar oka, hogy ha nála az érme, miért egyre befelé haladunk? Érteni most sem értettem, milyen tolvaj az, aki sikeresen ellop valamit, majd visszahozza?

Leérünk a lépcső aljára, egy a szentélyhez képest feleakkora helyiségbe... A tolvaj hirtelen félfordulatot tesz és már sprintelne felfelé (valószínűleg észrevett valamit, amit én nem), amikor a középen álló szobrok árnyékából elő lépő alak rászól:

- Állj meg!

Hangja egyértelműen egy nőé, a férfit ez meglepetésként éri, így megdermed és visszafordul a lépcsőről.

A fiatal, világos kék, földig érő köntöst s alatta halványsárga ruhát viselő nő arcvonásai azonnal megenyhülnek, ahogy végigméri hívatlan vendégét, még el is mosolyodik, amikor megpillantja a férfi kezéből lógó fekete anyagot. (Még a lépcsőn lefelé jövet vette elő az érmét zsebéből, hogy szemügyre vegye.)

- Szóval te voltál az, aki ellopta a Hold-érmét?

Nem várt választ, erre a kérdésre nem.

- Elmondod, miért jön vissza egy sikert aratott tolvaj tette helyszínére, ráadásul az ellopott tárggyal együtt?

A férfi felsóhajtott, és a nőhöz indult, hogy átadja a koromfekete, dombornyomott érmét.

- Azért, mert kénytelen volt ellopni az egykori ura felett győzedelmeskedőnek, hogy megváltsa családja épségét és szabadságát, ám az hiába vizsgálgatta, vizsgáltatta mással az ereklyéteket, nem lelte nyitját titkának, ezért amikor elbocsátott engem és családom, hozzám vágta, hogy kezdjek vele, amit akarok, gyanítom azért, hogy felbőszült urad kiküldött orgyilkosainak én legyek a célpontja...

- Ó, te meg gondoltad, visszacsempészed, így hárítva el az ítéletet fejed fölül? És arra nem gondoltál, hogy elkapnak? Netán, hogy jobb volna eladni másnak, elvégre sok más jelentkező lenne rá? - szegezte neki a kérdéseket a nő, miközben átvette a kicsomagolt érmét és a két, egymás felé forduló, embermagas szobor egymásra simuló tenyerébe tette.

- Őszintén megvallva, bár az urad, akinek átadsz mindjárt, valószínűleg nem fogja elhinni, nem gondolkodtam én semmi ilyesmin, csak vissza akartam hozni, a családom már biztonságban van, nekem ez elég. Bár nyilván nem szerettem volna, ha elkapnak és a fejemet veszik, de olyan is van, aki gondoskodjon róluk szükség esetén.

- Nem foglak átadni az uramnak - vágta rá a nő, még mindig a szobrok felé fordult, háttal a lelepleződött tolvajnak.

A következő pillanatban úgy megijedtem, a lélegzetem is elakadt félúton. Egyszerre mozdultak, a nő megpördült, kezében tőr villant, a férfi hátralépett, míg keze kígyóként csapott le és mart a nő fegyveres kezének csuklójára.

- Nem hát, hisz te vagy az úr, bár jól leplezitek - mondta a tolvaj.

A nő arcán elégedett mosoly jelent meg, borostyán szemének villanása, mint egy ragadozóé, amely megpillantja leendő zsákmányát.

- Ügyes! - ismerte el, ellazította kezét és hagyta, hogy a tőr a padlóra essen. A férfi szeme összeszűkült, de elengedte. Nem szólt, várta, hogy a nő lépjen először.

- Tényleg érdekelne, igazából - ezt a szót külön megnyomta - miért nem próbáltad másnak eladni.

- Szerintem pontosan tudod - a férfi állta a nő tekintetét, és szándékosan használta továbbra is az egyenlő felek közti nyelvi formulákat, hiába lett kimondva rangjuk s helyzetük közti különbség.

A nő csak felvonta szemöldökét.

- Ha ennyire hallani akarod - kezdte a tolvaj. - Mert kétféleképp lehetne ezt az apróságot eladni: csecsebecseként vagy varázseszközként, ez azonban egyik sem. Kétlem, hogy léteznének egyáltalán varázserővel bíró tárgyak, másrészt kincsnek túl egyszerű, nincs benne semmi szép vagy különleges. A Hold-érme inkább szimbólum, aminek viszont csak akkor van értéke, ha tudjuk, mit jelképez, mi az a tudás vagy információ, melynek leképzett esszenciája.

Megdöbbenek, valahogy ezek a szavak és a kor, amit a környezet sugall, nincsenek szinkronban. A nő ellenben inkább izgatottnak tetszik, mint aki valódi kincsre lelt az útszélén.

- És valóban még eszes is! Mit gondolsz, mi rejlik a Hold-érme mögött?

A férfi széttárja kezét.

- Nem tudom, de gyanítom, köze van ehhez a két alakhoz - int fejével a szobrok felé.

A nő mosolya még szélesebbé lesz, és a két alak felé fordul.

- Így van - erősíti meg, ám utána elhallgat és jó darabig meg se mukkan. Amikor aztán ismét beszélni kezd, hangja megváltozik, erősen zeng, már-már ünnepélyes, akár egy előadóé.

- A világban számos isten létezik, mindenki más-más istenhez fordul bajával, más istent tisztel és hív védelmezőjének. Nektek nem kell ezekkel foglalkoznotok, mert az embernek, legyen bármilyen rangú, foglalkozzon bármivel, bőven elég, ha két kamit ismer, és megérti őket, valamint kapcsolatukat, melyet minden visszatükröz, mégis a Hold isteneinek szokás még őket nevezni. Ez a két kami: Kurayami, a démon, a kitaszított isten, a Sötétség ura - itt rövid szünetet tartott és mind a javarészt fekete szobrot néztük, ami egy átlagos magasságú férfit formázott; egyedül a hosszú hajban megbúvó fehér tincsek, szemének függőleges pupillája és a hátán lévő, hatalmas, denevérekéhez hasonlatos szárnyai tanúskodnak arról, hogy nem holmi egyszerű, halandó férfi. - És Raikōsen, a lény, aki ember, isten, démon és angyal egyszerre, aki egység, remény és ő az első fénysugár.

A férfinél alig valamivel alacsonyabb női alak, mely túlnyomórészt ezüstös fehér anyagból készült, olyan, mint egy furcsa mozaik. A teste egyértelműen emberi, de egyik szeme fekete és Kurayamiéhoz hasonló, szárnyainak tolla is fekete, ahogy a jobb karján tekergő kígyó is, amely a felkarján még tetoválásnak tűnik, alul meg már élőlénynek, mely épp felemeli fejét a nő kézfejéről.

- Réges-régen, amikor még nem volt szokatlan, hogy démonok nagyobb számban megjelenjenek a földön vagy akár egyes helyeken le is telepedjenek, háborúba kezdett Kurayami az emberekkel, őket tartotta ugyanis felelősnek kitaszíttatásáért. Bár az emberek egy ideig állták a sarat, és még az éjszakákon sem tudott diadalt aratni felettük a démonsereg, Kurayami elkezdte felzabálni a Hold fényét, mígnem aztán az teljes sötétségbe borult. Ahogy fogyott a Hold fénye úgy gyengültek az akkori emberek, egyre többen haltak meg, hiába várták a fény kamiját, az nyomtalanul eltűnt. Ekkoriban történt, hogy egy árva lány furcsa álmokkal és időnként emlékezetkiesésekkel küzdött; barátjának szülei elvitték egy gyógyítóhoz, aki egy szerzeteshez irányította őket. Az elmondta, nincs mit tenni, a lányt egy kami bűvölte meg, lehetővé téve, hogy teste befogadjon egy démont, idővel vagy képes lesz használni erejét, vagy az összeroppantja őt. Aznap, amikor végleg elfogyott a Hold, a lány megszerezte a démon erejét, eggyé váltak, sőt a démonnal egykor kapcsolatban lévő angyal és isten is fejet hajtott neki. A következő éjjelen, amikor Kurayami már érezte a győzelem ízét, felbukkant az átváltozott lány, Raikōsen. Amint a csatamezőre lépett, a sötétbe borult Hold egyik oldalán egy vékony fénycsík jelent meg és éjjelről éjjelre növekedett - ahogy e szavak elhagyják a nő száját, a Hold-érme feketéjén is feltűnik egy halvány ezüstcsík. Ez meglepi a férfit, de a nő nem hagyja szóhoz jutni, rögtön folytatja a történetet.

- Kurayami az első éjjel meghalt, démonait a következő napokon megölték vagy elűzték. A Hold újra megtelt, ám a következő napon ismét fogyni kezdett. Kurayami újjáéledt, és bár sosem tért vissza többé akkora démonsereggel, újra és újra felbukkantak, hogy gyilkoljanak. Kurayami és Raikōsen azóta is újra és újra megvívnak, ám bármelyikük is győzedelmeskedjék, a másik mindig visszatér, mert összetartoznak, olyanok, mint az érme két oldala.

Közben végigfuttatja ujjbegyeit a szobrok tenyerén fekvő érmén, majd hátrapillant a férfira, aki annyit szól:

- Kérdezhetek?

- Bármit, de azt, hogy az érme miként változtatja színét, akár a Hold, én sem tudom, régóta a birtokunkban van, ám csak egy ajándék, már az ajándékozó neve is feledésbe merült.

- Engem inkább a szobrok érdekelnek. Sem ez, sem a fenti nem olyan, ami azt a történetet ábrázolná, amit most elmondtál.

A nő újra a Hold-érmét kitüntetve figyelmével felnevet.

- Igaz. A válasz egyszerű: három történetet ismerünk Raikōsenről és Kurayamiról, és csak az érti kapcsolatuk igazán, aki mindet képes értelmezni, méghozzá együtt, mert ők nemcsak örök ellenfelek. Kezdek fáradni, úgyhogy rövid leszek. Az egyik mese szerint egyszer érkezett, hogy honnét, biztosan senki se tudja, egy nagy hatalmú varázsló, olyan erős, hogy mindenki félt tőle, és senkinek se volt esélye ellene. Ez a varázsló azt tervezte, maga is kamivá lesz, sőt az egyetlen istenné, saját teremtményeiből szervezett sereget, hogy uralma alá hajtsa a világot. Raikōsen természetesen az elejétől fogva ellene volt, de végül Kurayamival együtt győzték le, vállvetve harcoltak együtt. A másik történetben Raikōsen egy barátja a Pokolba téved és ott ragad, Raikōsen néhány társával utána megy, hogy visszahozza, aggódik, hogy Kurayami kezébe kerül. Hosszú történet, a lényeg, hogy ezúttal a Pokolban találkoznak és Raikōsen, aki az út alatt sok mindent megért Kurayamiról, megígéri, hogy sohasem hagyja el, igaz, ettől függetlenül harcolni fog ellene, mindaddig, míg folytatja emberek és a világ elleni háborúját. A mese azzal végződik, Kurayami útjukra bocsájtja őket és mindenki szerint életében először őszinte és boldog mosoly jelenik meg arcán.

A nő alig hallgat el, máris szembefordul a tolvajjal, aki meghallja a háta mögül érkező, megfeszülő íjhúr halk hangját.

- És most... - kezd bele a nő, de a férfi durván félbeszakítja.

- Mi lesz? Simán megöletsz vagy alkut ajánlasz?

A nő felemeli kezét, jelezve, a lépcsőn álló íjásznak, hogy várjon.

A férfi elvigyorodik, tudja, hogy nyert, majd letérdel és a padlóra fektetett kézfejeire hajtja homlokát.

- Úgy fest, tényleg ő lesz az utódod - mondja a nő az íjásznak, aki leereszti íját és megkönnyebbülten felsóhajt:

- Hála égnek! Végre visszavonulhatok.

- Magunkra hagyhatsz - rendelkezik a nő, majd a szolgálatába fogadott férfihez lép, aki még mindig ugyanabban a pózban várja a parancsot.

- Most menj haza, beszélj a családoddal, legkésőbb három nap múlva térj vissza és jelentkezz nálam!

- Igenis!

- Még valami - fordul vissza a nő az első lépcsőfokról és a felugró férfira néz, aki épp indulna utána: - Mondd csak, azért jöttél, hogy visszaadd a Hold-érmét vagy azért, hogy felfogadjalak?

- Ki tudja, úrnőm. Talán csak az, aki arra is tudja a választ, miért foglalkozott annyit egy egyszerű tolvajjal.

Több nem hangzik el köztük, csak egy gyors tekintetváltás, egy cinkos kacsintás és már el is indulnak felfelé, elől az úrnő, mögötte a férfi. Én pedig érzem, kilöknek e világból, egyet se pislantok, már ismét az asztalomnál ülök és kissé szédelgő, zúgó fejjel a zsákba ejtem a gyöngyöt, majd csak üldögélek és várom, hogy testem és elmém újra megszokja a saját valóságom.