8.

- Apád tényleg öngyilkos lett? - kérdi tőlem riadt tekintettel kollégám, amikor a két asszonyság távozik a boltból. Összerándul az állkapcsom, olyan erővel, hogy fogaim is összekoccannak, immár másodjára tíz percen belül.

Valahol az én hibám is, nem költöztem elég messzire. Nem túl gyakran, de belefutok régi "ismerősökbe", azaz olyan emberekbe, akik a faluból jöttek, akik úgy ismernek mint apám lányát, és életük egyik nagy eseménye volt apám halála, elég szenzációs volt ahhoz, hogy jól elcsámcsoghassanak rajta, hogy hitetlenkedhessenek és borzonghassanak. Én pedig, mint egy áramütés, beindítom a reflexet bennük és máris felidézik a múltat, nyilván így hallotta a kollégám a nagy hírt, a polcok közt terjengő pletykából. Aztán persze elértek a kasszához, elém, még ott dolgozott bennük a megidézett esemény, ám annyi gátlásuk akadt, hogy a halottat ne citálják elém. Helyette hogy létemről puhatolóztak, kaptak egy hazug, egyszavas választ: jól, majd anyámról kérdeztek, hosszabb válasz lett jutalmuk, ami el is hallgattatta őket: tudomásom szerint még életben van.

A riadt arcú munkatárs, aki azért jött, hogy felváltson, mert szállítmány érkezik, azzal meg általában én foglalkozom, két szót kap: Azt mondják. Hála égnek, érkezik egy újabb vásárló a kasszához, így elnyílt ajkára dermed a következő kérdés, nyilván a feleletemről. Én meg elpályázhatok a raktár felé. A válaszom oka egyszerű, ezzel zárták le az ügyet. Az, hogy valójában mi történt, hogy ki döfött nem elég mélyre apám mellkasába egy kést, hogy hogyan és mikor került a kút mélyére, valószínűleg már sosem fog kiderülni, akárcsak az, minek születtem meg. Fanyar mosolyra torzul a szám, megoldhatatlan rejtélyek sorának tetszik az életem, vagyis az életem első része, mert mindez már elmúlt, ahogy szeretik mondogatni. Épp csak az a kérdés nem merül fel bennük: mit lehet építeni egy homályba vesző alapra, ami akár egy szakadék is lehet? Egy szakadék? Lehet?

Próbálok megszabadulni az újrajátszódó filmtől, nem túl sok, egész pontosan semennyi sikerrel. A dobozokban kuksoló termékek nemigen csevegnek, hogy eltereljék a lezúduló folyamot. Hiábavaló kísérletem, hogy a víz felett tartsam fejem, kudarcot vall és alámerülök.

Ez nem egy tiszta folyó, sokkal inkább egy csatorna felduzzadt szennyvize, mocskos és zavaros, mint én. Az emlékek különféle állagú és formájú szemétként kavarognak benne. (Közben ezen a piszkos függönyön át, ezzel a nyomással vállamon és mellkasomon teszem a dolgom, pakolok, címkézek, segítek egy vásárlónak, vissza is kell kérdeznem, ebben a közegben alig hallom.)

Habár rengeteg szemét van, két dolog ural mindent: gyógyszeres dobozok és üres levelek, valamint a félelem nyálkás, ruganyos, hányingerkeltő ürüléke.

Akkoriban már fél lábbal kint voltam "otthonról", minden második hetet töltöttünk csak nálunk, én az egyetemi éveim nyűttem még, férjem, akkor még csak barátom, már dolgozott. Azok a hetek mindkettőnket megviseltek valamilyen formában és amennyire lehetett igyekeztük kivonni magunkat a hatások, a balhék alól. Ha őszinte akarok lenni, néha még ma sem hiszem el, hogy nem hagyott ott engem már az elején, előtte mást nem is mutattam be otthon.

Nyilván megvoltak a magam kis kalandjai, bár hivatalos barátom csak egy volt előtte, a többi kalandom rendszerint valami iszonyat gázos buli volt, ahol menő akartam lenni, feloldódni, így ittam, szívtam, és persze aztán jól lejárattam magam. Igazából ugyanis a piát sose bírtam, a kezdeti jókedvem pedig hamar a pokol legmélyebb bugyrává vált. Természetesen kevés ilyen alkalom volt, hisz akkor is igyekeztek ellenőrzés alatt tartani a szüleim, én viszont addigra szép fényesre csiszoltam személyiségem sötét részét, megtanultam hazudni, hogy időt és teret lopjak magamnak, ami a legtöbbször csak azt jelentette, akadt egy-egy szabad fél délutánom, amikor elvileg jó kislányként valami szakkörön vagy plusz órán voltam, volt, hogy igazából nem is volt ilyen, volt, hogy csak ellógtam. Meg csináltam sokféle kisebb és néhány nagyobb ilyen stiklit. Persze a félelem is ott volt bennem mindig, és amikor úgy alakult, hogy túltoltam a dolgot, remegtem, de talán egyetlen alkalmat kivéve, mindig megoldottam.

Szóval, mi azért kevesebbet, azt viszont töményebben kaptunk a családom végromlásából. Ha megkínoznának se tudnám megmondani, mikor kezdte apám a piálást meg a gyógyszerezést, addigra már nagyon erősen hárítottam mindent a szokásos kis poklunkból, úgyhogy fene se tudja, pontosan mikor kezdték felforralni a bödönt. Az biztos, hogy az építkezéssel és a sokasodó hitelekkel egyre több lett a szokásos ordításból, veszekedésből köztük. Elegem volt az egészből, a nem létező tököm tele volt velük. Egész gyerekkoromban a penészes házban, egy szobában éltünk a húgommal, és most mikor már mindketten lassan elköltöznénk, akkor kell ez a szar? Persze, hogy nem nekünk kellett, anyámnak kellett, hogy meglegyen az álom háza, hogy ott tudjon tartani minket magának, gyűlölt is érte rendesen, amikor elköltöztünk, amikor a hagyatékin közöltem, lemondok mindenről, mert nem akartam én megfizetni az ő felhalmozott kölcsöneit... Valójában ha magamról lett volna szó, talán nem merem meglépni ezt, de ott volt a későbbi férjem, és tudtam, láttam magam előtt, hogy anyám ugyanúgy kiszipolyozza, mint apámat, mint most a húgomat és a vőlegényét. (Igen, az élet nekem sokszor megmutatta keserű, sötét humorát. A húgom annak idején megkapta a szeretet, amit én nem, és az lett végül a veszte, mert az mellette tartja, nem ereszti. Legalábbis csak ezt tudom elképzelni, megnevezni okként, amiért ritka találkozásaink alkalmával minden javaslatomra kifogásokkal felel.)

Egyikük se volt egy matyó hímzés, még ha apámat sokan jó embernek tartották is. Valószínűleg az is maradt volna, ha megmarad magának és éli a saját életét. A nőket éppannyira értette és értékelte, mint a legtöbb hasonló korú faluban nevelkedett hímnemű. Ez volt a módi, és az élet jól kibaszott vele, megkapta anyámat. Mindkettőnek bőven volt mérge, és méregfogaikkal állandóan egymást marcangolták verbálisan, a fizikai erőszak maradt nekünk, arányaiban legelsősorban nekem. Aztán apám végül alulmaradt, szegénynek sosem volt igazán esélye, hiába volt férfi, sokkal több volt benne a kisgyerek, aki szerette az anyját, és aki szenvedett az apjától, ugyanakkor anyámmal, a házassággal, velünk őt vitte igazán tovább. Jóllehet, ez csak halvány sejtelem részemről, nem ismertem a szüleit, csak az itt-ott elsutyorgott, elkapott mondatokból raktam össze ezt.

Apám megtört, szépen lassan rogyadozott egy ideig, aztán összeomlott. Anyám elhajtotta, menjen dokihoz, kérjen bogyót. A háziorvos írta fel először neki a nyugtatót vagy altatót, fogalmam sincs, ahogy azt se tudom, mikor kezdte el anyám hurcibálni neki a kórházból a xanaxot meg még valamit. Apám számolatlanul szedte őket, piával öblítette le, sosem volt elég. Egyértelműen mindenki anyámat sajnálta ebben a helyzetben, de az a nő semmi mást nem akart csakhogy apám dolgozzon, lássa el a funkcióit, csak üvöltött vele, hordta haza a gyógyszert, őrizgette az innen-onnan kapott piákat. Majd mikor elege lett, mint minden mást, ezt is rám hagyományozta, de még azt is ördögien jól megkomponálta, mondván azért utazik el, mert nagyapám beteg. Nagyapám mióta az eszemet tudom, beteg volt, sőt máskor is volt rosszabbul, ráadásul - ezt is nyilván letagadta a rendőröknek, vagy hatásosan adta elő a megtört, szerető feleséget - nekem a szemembe mondta: neki nincs kedve ehhez, el akar menni; én meg ismételten tegyem meg, amit nem akar. Csakhogy nem tudtam megtenni. Apám már az első nap eltűnt, aztán hónapokkal később megkerült a kútból.

Hogy miért nem tudtam megtenni? Egyrészt tudtam én valaha bármit normálisan megtenni? Elvégre világ életemben egy jól leplezett, keményen igyekvő csődtömeg voltam. Másrészt tudhattam én, hogy szakember kellene neki, és aztán? Elérni, hogy akarjon még bármit is ebben az életben, és azt hogyan? Hogyan, amikor a hónapokig tartó szexuális zaklatása óta nem akartam tőle semmit? Maximum azt, amit mindegyiküktől, tűnjenek el az életemből! Hogyan, amikor én már előbb voltam mélyen, voltam piálós, nikotinfüggő, kíséreltem meg öngyilkosságot? Pontosan úgy, ahogy történt. Sehogyan. És így lettem ugyanazzá, mint anyám, így lettem az, aminek születtem: Gyilkos áldozat.

Anyám is valahol áldozata volt apámnak, ezt nem tagadom. Még ha apám egyik állandó kritikájának volt is alapja, anyám valóban lusta volt és igénytelen, ezt pedig egyetlen, itt aduásznak számító ütőkártyával takargatta a nagy közönség előtt: volt munkahelye, rendes munkásemberként, bérért dolgozott; bár el nem tudom képzelni, miként leplezte igénytelenségét ápolónőként. Ugyanakkor apám is csak a munkáival volt elfoglalva, és szentül hitte, hogy a nő dolga minden, ami a háztartással és a gyerekkel kapcsolatos, ezért is kaptam meg tőle is a feladatot: legyek olyan jó, és csináljam én, miközben mint elsőszülött, habár nem születtem (fiú)gyereknek, neki is legyek segédje. Ennek megvan az az előnye, hogy serényen igyekszem mindenféle dolgot megoldani, ahogy az a hátránya is, a mai napig nagyon nehezen tudok segítséget kérni és elfogadni.

Legyünk őszinték, apám kritikája akkor lett volna jogos, ha ő is kiveszi részét a munkán kívüli feladatokból, e helyett ő csak elvárt. Ez sem volt éppen oké, de a másik rendszeres témája kifejezetten méreg volt, akkor is, ha anyám valóban elhízott volt. Való igaz, hogy eközben anyám kérkedett mindig nekem azzal, hogy ő a két szülés után is 52 kiló volt. (Én meg nagyjából kamaszkorom óta nem voltam 55-nél kevesebb.) Hogy ez mennyire igaz? Gőzöm sincs, a házassági fotójukon tényleg vékony, igazából lényegtelen, mikor, miért lett olyan amilyen, apám akkor is csúnyán adta ezt tudtára, legtöbbször épp azért, hogy ő is vissza tudjon ütni valamivel.

Merthogy míg anyámon sokkal kevesebb volt a változás a fotó után, addig apám szó szerint összeaszott, megöregedett mellette. Tudom, tudom, genetika, de kétlem, szerintem nagyon is sokatmondó. Igen, apám tudta bántani anyámat, ő azonban ennek sokszorosát zúdította rá. Apám tudott szúrni, anyám azonban folyamatosan vágott, mélyre. Apámnak voltak igazságtalan elvárásai, amiket anyám figyelmen kívül hagyott és rám hagyományozott. Anyám követelt, kizsarolt mindent, kiszipolyozta, apámnak nem volt esélye nem megtenni, lerázni magáról (és ugyanazt teszi az óta a húgomékkal). Ez már az építkezés előtt is így volt, anyám fizetése mindig eltűnt valamerre, a csekkek nem voltak befizetve. Ám az építkezéssel jött el a vég, anyámnak - mint mindig - az volt a legegyszerűbb megoldása a helyzetre, hogy vegyünk fel kölcsönt, akkor már a kölcsönre is kölcsönt vettek fel, de fizetni ő semmit se fizetett; a felelősség sosem volt az övé.

Azt hiszem, erre mondják, megérdemlik egymást. Ezzel vitatkoznék, mindig úgy éreztem, nekik semmi keresni valójuk egymás mellett. Éppen itt jövök a képbe én, és aztán a húgom, de majdnem négy év van köztünk.

Hogy mennyire volt gyors házasságuk? Hogyan ismerkedtek meg? Ilyesmikről fogalmam sincs, mégis képtelen vagyok nem tudatában lenni annak, az esküvőjük idején anyám már terhes volt velem. Akartam én megszületni? Nem akarhattam én akkor még semmit, mégsem tagadhatom, ha úgy érzem, hogy ha nem is anyám ölte meg közvetlenül apámat, az odáig vezető utat bizony ő kövezte ki, ő vezette odáig, közvetve tehát gyilkosa - már pedig efelől kétségem nincs -, akkor én is az vagyok. Én vagyok annak az útnak az egyik köve, ha nem egyenesen alapköve.