Kevés ember volt annyira tudatában a halálnak, mint ő. A legtöbb embernek a halál csupán valami távoli dolog, ami egyszer majd bekövetkezik. Ő azonban azok közé tartozott, akik tudják, bármelyik nap lehet az utolsó, hogy az életet a haláltól egyetlen pillanat választja el. Egyetlen pillanat egyfelől, másfelől egy egész örökkévalóság.

Sokan gondolják úgy, hogy az olyanok, mint ő is, akik gyakorta találkoznak a halállal, akik számtalanszor állnak vele szemben, hozzászoknak. Ez nem igaz, félreértés. Senkinek sincs sérthetetlen páncélja a halál ellen.

A titok az, már amennyiben őt kérdezik, hogy ezek az emberek - józan eszük megőrzése érdekében - összekalapálnak, keresnek valamit, amit maguk és a halál közé állítanak, ami még ha áttetsző és vékony is, talpon tartja őket, de nem örökké. Az lehetetlen. Mindenki életében van legalább egy ember, akinek halála térdre kényszeríti. Ő sem volt kivétel.

Hiába volt tudatában ennyire a halál tényének, erről az emberről, a barátjáról, a társáról mindig elhitte, hogy hazajön, visszatér onnan, ahová nélküle ment. Ki tudja ennek okát, talán ez volt az ő vakfoltja, talán a bizalom vakította el, talán a megszokás, hisz mindig visszajött, úgy, ahogy mondta. Aztán egyszer csak nem.

És akkor leomlott minden, ami maga és a halál közt függött, tehetetlen rongybabaként rogyott össze ő is a szilánkok fölött, amelyek barátja létezéséből maradtak.

Fülére szorította kezét, hogy ne hallja a csörömpölést, a szilánkok őrizte hangot, a felfoghatatlan szaggatott sikolyát.

Nem volt többé, amit hallania kellene, a halottaknak nincs hangja.

A szellem pedig mögötte nem több, mint kétségbeesett vágyának kivetülése, egy vigasztalásra teremtett látomás.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118375673549/