Ha röviden kell összefoglalni ezt a regényt, akkor azt mondanám: egy sötét, izgalmas, feszültséggel teli történet, ami agyonvág és a mélybe ránt, vagy úgy is írhatnám: ez után a könyv után sanszos, hogy nem az élet szépsége jár majd az eszedben.

Főszereplőnk (Olenka, csak ezt a  nevet említik az egész könyvben) 2016-ban Finnországban él takarítónőként és igyekszik fenntartani ép eszét, reményét, életkedvét, miközben a múltja kísértetként telepszik rá, és tudja, nagy az esély rá, hogy ezt a legtöbbek számára nem túl irigylésre méltó létet, bármikor elveszítse. Mégis derült égből villámként éri egy "régi ismerős", Darja Szokolov felbukkanása, aki rátapad, kínozza és beindítja az órát, míg az ketyeg, a nő egyre kétségbeesettebben igyekszik menteni édesanyját, fia hamvait, kísérletet tesz a maga megmentésére is, keresi a kiutat, de valószínűleg elkésik. Mindezt azért, mert egy "maffiafőnök" fiának meggyilkolásával vádolják, amit persze nem követett el.

Az események közepette pedig újra és újra a múltba teszünk kiruccanásokat, hogy megtudjuk, hogyan is jutott idáig ő és részben Darja, aki nem pénzt akar, hanem mások gyerekét elrabolni. Mások gyerekét? No, igen, ez lesz az egyik nagy téma, azonban erre kicsit később kanyarodunk rá.

Olenka története vagy kálváriája ott kezdődik, amikor a Szovjetunió felbomlásával apja valamely számára (és édesanyja számára is) érthetetlen okból a lehetőségeket rejtő, a nyugat kapujához közeli Tallinnból elhurcolja őket keletre, Ukrajnába, a szülőföldjére, ami a lánynak felér a pokollal, és nemsokára valóban azzá is válik. Az apa ugyanis Darja apjával és egy harmadik fickóval együtt részvényeket vásárol fel, hogy bányát vegyenek, mert abból lesz nagy pénz és nyugati autó. A két apa aztán többre vágyik és Olenkát felhasználva egy gyerekzsúron meglopják társukat, hogy nem sokkal később holttestük egy bányából kerüljön elő, Olenka apjáé ráadásul a feje nélkül.

Ezek után édesanyja a nagynénjéhez költözik és máktermesztésből élnek (igen, úgy, hogy azt a megfelelő embernek adják el és nem mákos tésztához.) Olenka pedig külföldre megy, Párizsba, hogy valóra váltsa álmát, kitörjön ebből a megnyomorító környezetből, erről a nyomorult helyről, ahol nincsenek igazi lehetőségek és később édesanyját is kihozza belőle. Csakhogy tapasztalatlansága, türelmetlensége és önfejűsége kudarcra ítéli, nem lesz sikeres modell, így kénytelen visszatérni Ukrajnába, ahol továbbra sem igen akad olyan munka, amivel egyről a kettőre jutna, így aztán kapva kap az alkalmon és először maga is donor lesz (petesejtet "adományoz") majd bedolgozza magát, hogy ő legyen, aki irányít, javarészt külföldi ügyfelekkel üzletel, lányokat szerez (ha kell, kikozmetikázza különböző adataikat, ahogy azt vele is tette főnöke), akik aztán vagy donáció vagy béranyaság formájában megadják a gazdag (főként nyugati) embereknek az áhított gyermeket.

Igen, ám itt is belefut kudarcokba, melyek után jön Darja, akiben meglátja kiútját, akit később nyugatra akar vinni modellnek, aztán jön Viktor Kravec, a maffiafőnök fia, aki még nagyobb lehetőséget jelent, ugródeszkát... Azonban a fényes kezdet után egyre jobban összekuszálódnak a dolgok, mígnem Viktort megölik, a feleség, aki szemtanú volt, érthetetlen mód őt vádolja meg, ő meg elmenekül. Nemhogy nem éri el álmát, nem sikerül soha egyik tervét se megvalósítania, egyenesen pusztulásba taszítja magát. Vajon így lenne? Az ő hibája ez? És miért?

Ezzel érkezünk el az első témához: tervek, álmok, ambíció, az előre jutás, a kitörés vágyához, ahol csak a kérdések sorakoznak, amelyekre egyszerűen fogalmazva nincs jó válasz. Manapság az az elfogadott (a trend, ha úgy tetszik), hogy az egyén nyakába varrunk minden felelősséget, ő irányítja az életét, ő rendelkezik, ő kovácsolja sorsát. Miközben tudjuk, egyrészt életünk első éveiben mit se teszünk, sőt mások rendelkeznek felettünk. Nem mi határozzuk meg, hova, milyen környezetbe születünk (egyáltalán megszületünk-e), ami viszont jelentős hatást gyakorol ránk, a személyiségünkre, ami aztán egész életünkre kihat, behatárolja a lehetőségeinket is az, hogy a földgolyó, mely pontjára érkezünk, honnan érkezve, hol próbáljuk meg elkezdeni később önálló életünk. Kérdem én, mi lenne mégis a helyes teendő? Veszteg kell lenni, és elfogadni, ami van, megelégedni vele? És ez nem annak a régi, főleg szegényebbekbe sulykolt eszmének visszhangja, miszerint nekik úgy mégiscsak jobb, ne vágyjanak többre, mert az a nemeseknek, a kiváltságosoknak jár? És ezt akkor hogy egyeztesse össze az ember a modern, fogyasztói világunkkal, ahol meg mindig még többre kell vágyni? És azzal, amit szinte minden szülő az utódai elé állít, hogy neki jobban kell élnie, mint neki? Netán azzal, amit mondjuk maga Olenka is lát maga előtt példaként az apjától, vagy anyjától és a nénikéjétől? Hogy ilyen különféle kerülő utakon lehet boldogulni? Hisz mi itt ebben az országban nem ezt látjuk, tapasztaljuk sok, nagyon sok esetben?

Mondtam, igazságot én nem fogok tenni, talán látszik, nincs is olyan, maximum egyéni út és vélemény, annak meg nem feltétlen van értelme, mert elmondod, és aztán javít, változtat bármin, változtat azon, hogy ilyen világot teremtettünk és természetünknek ezen részét igyekszünk szinte kivétel nélkül befolyásolni, kihasználni?

Akár olyan módon is, hogy a testünket, a szerveinket bocsássuk áruba? Igen, ez a másik téma sem szebb, és itt sem adja magát a megoldás. Mert hát... először is eladunk mi mindent, ha saját boldogulásunkról van szó, ha belegondolunk, a munkahelyen töltött idő, az abba feccölt fizikai, szellemi képességek, energia is ilyen, eladjuk, hogy legyen miből élni. No, persze, ez extrém gondolatnak tetszik, és mégiscsak, mindegy-e, pontosan mit, hogyan, milyen körülmények közt árulunk? Ugye, ha valaki kicsit tájékozottabb, tudja, nagy a vita a szexuális szolgáltatásokról, illetve a béranyaság intézményéről, melyekben (főként; mert hát prostitúció férfiakat is érint) nők szerepelnek. (A továbbiakban a regény miatt, elsősorban a béranyaságra, illetve a petesejt-donációra fókuszálok.) Van, aki a szabadság jegyében úgy gondolja, hogy végül is ők döntenek így, az ő testük, miért ne tehetnék, meg igény is van rá. A dolog nem ilyen egyszerű, egyrészről vannak olyan esetek, amikor semmiféleképp nem beszélhetünk szabad döntésről, másrészről akadnak még kérdések, problémák.

Valljuk be a mai napig a nők testét nem kezeljük úgy, mint ami az övé, amiről ő rendelkezik, hogy joga van (és csak neki van hozzá joga) meghatározni ki, hogyan, miért érhet hozzá, és nagyon sokan nőnek fel úgy még mindig, hogy nem azt tanulják meg, hogy ez így van, sőt nem tanuljuk meg, hogy a testünk nemcsak azért van, hogy teljesítse azt, amit mi vagy mások elvárnak tőle, vagy akár azt, hogy a különböző készítményeknek, melyekkel ezért vagy azért hormonokat juttatnak a szervezetbe bizony hatással vannak ránk és nagyon sok mindent képesek megkavarni. Ezek talán sokunk számára egyértelműek, de higgyétek el sokaknak nem az.

Továbbá, ahogy a regényből is látszik, lehet, hogy nem fizikailag kényszerítik a lányokat erre a munkára, hogy ezt vállalják, mégis olyanokat válogatnak, akikkel könnyű lesz, hiszen mondjuk árvák vagy más módon kiszolgáltatottak, vagy olyan szükséget szenvednek, amire ez a gyors pénzszerzési lehetőség tűnik a legjobb megoldásnak. (És ha valamilyen módon kudarcot vallanak vagy keresztbe tesznek bármivel, megölik őket.)

Aztán nézzünk rá az igényre is, mert ez is érdekes és kérdéses. Az odáig rendben, hogy egy pár szeretne gyereket, de különféle egészségi okokból mégsem jön össze. Nincs azzal gond, hogy mégis megpróbálnak más utat is, hogy nem szeretnék rögtön feladni, ám ezek a módszerek valahol érthetetlenek is, sőt néhány tényezőt figyelembe véve egyes esetekben egyenesen taszítóak. Kezdjük ott, hogy ha nem lehet saját gyerekük, miért nem fogadnak örökbe? Hisz a más petesejtből származó sem az övék, nem az ő vérszerinti leszármazottjuk. Rendben, igaz, kevés a csecsemő, nem szeretne nagyobb gyereket, mert mindenképp babázni akar, és még ezt fogadjuk el nem visszatetszőként. Ott vannak viszont azok a kívánalmak, ami szerint kiválasztják a nekik tetsző donort, mint a piacon, na már most, a saját gyereke se feltétlen az lesz, amilyennek szeretné, hanem amit éppen dob a gép. Jó, még erre is fogjuk rá, hogy hát a saját genetikájukhoz hasonlót keresnek, ne ríjon már le a gyerekről első pillantásra, hogy nem is az övék. Amellett azonban számomra már képtelenség érvelni, hogy gazdag, javarészt szabad országban nevelkedett nők, akik egyébként saját nemük jogaiért harcolnak állítólag, teljesen rendben valónak gondolják, hogy elutaznak egy szegényebb országba, hogy megvásárolják egy kiszemelt másik nő petesejtjeit vagy kibéreljék méhét, és ezt még valamiféle jótéteményként is állítsák be, mint az, aki szerint tök jó, hogy a gazdag nők tartanak takarítónőt, mert így felszabadítják őket a férfiak uralma alól. Valahol itt jön el az a pont, hogy én már semmiképp nem tudom validnak, nem taszítónak látni ezt az igényt.

Még ha nem is fogalmazunk ilyen erősen, és nem látjuk ennyire "vészesnek" a helyzetet, az tény, ez igen vékony jég, és igen sok kétséget, dilemmát vet fel, hogy milyen áron, milyen módon is szeretnénk mi akár gyereket, akár más tervünk, célunk teljesülését.

Sofi Oksanen, A kutyafuttató, Scolar kiadó, 2020.