Ez megint csak egy nehéz menet lesz, és ismét csak egy olyan darabról lesz szó, aminek nem sok köze van a tündérmesékhez, sőt, előre figyelmeztetek mindenkit, főleg azokat, akik nem találkoztak még az animével: az erőszak legváltozatosabb formái jelennek meg benne. Persze, milyen is lenne egy történet, ami New Yorkban játszódik, szereplőinek többsége alvilági figura és a központi elem egy durva drog, a Banana fish?

Mindennek közepében pedig ott áll két fiatal fiú, akik nem is lehetnének különbözőbbek, mégis mély barátság[1] szövődik köztük.

Ash Lynx ifjú bandavezér, gyerekkora óta része a szenvedés és közege az alvilág. Okumura Eiji pedig egy teljesen átlagos fiú Japánból, akinek épp most kell eddigi élete valószínűleg legnagyobb traumájával megküzdenie és nem leli helyét, ezért is utazik Amerikába egy fotóriporter asszisztenseként, aki a bandákról szeretne riportot készíteni. Nyilván itt találkozik a két fiú, és hamarosan nyakig merülnek ők, a fotóriporter és egy amerikai újságíró a titokzatos Banana fish utáni nyomozásban, aminek során megismerjük az amerikaiak múltját, utaznak, kutatnak, bujkálnak, többször életveszélybe kerülnek, hol kudarcot vallanak, hol győzelmet aratnak, szövetségeseket és rengeteg ellenséget szereznek; több banda és szervezet is beszáll, ki ezért, ki azért, míg végül súlyos árat fizetve sikerül megakadályozniuk, hogy a Banana fish mögött álló Golzine tervei megvalósuljanak, legalábbis úgy tűnik.

Eseménydús, izgalmas és szövevényes történet ez, amit hosszan lehetne boncolgatni és méltatni, én ellenben egyetlen (későbbi) kivételtől eltekintve most csak arra szeretnék koncentrálni, ami engem nagyon megfogott, a két főszereplőnk sorsára és kapcsolatukra, ami egyszerre kegyetlen és mégis ott van benne a szép is, az érzékenység, a lehetőség, egy tragédia katarzisa...

Ash Lynx kálváriája korán kezdődik, nagyon korán, amikor még szülőhelyén egy edző megerőszakolja, az apja pedig rá vetíti ki a saját magával szembeni haragot, mert nem tett semmit, többek közt ezzel üldözve el a fiút, aki egyhamar a maffiózó Golzine karmai közt végzi. A férfi (és mások) játékaként, valamint annak örököseként nem lehet más, mint kegyetlen, hogy túléljen, legalább míg célja teljesül; nem tehet mást, mint elsajátítja a gyilkolás, a kegyetlenség tudományát, másképp ugyanis nem veheti fel a harcot velük, habár ez - jól tudja - egy öngyilkos küldetés. Mégis ragaszkodik hozzá, hogy véghez vigye, akkor is, ha Golzine örökébe lépve kényelmes és hosszú életet élhetne, mert fel akar szabadulni, ám egy ilyen helyzetből indulva a szabadság elérhetetlen vágyálom, vagy csupán rövid életű csoda, ami végül az életébe kerül, éppen akkor, amikor végre először elhinné, lenne más lehetősége...

Ash Lynx nem csak egy kemény bandavezér Eiji számára; az alig valamivel idősebb fiú, akinek háttere merőben más, meglátja benne a sérült, érzékeny gyereket/embert, akinek mindennél nagyobb szüksége lenne szeretetre, törődésre és arra, hogy kikerüljön jelenlegi környezetéből. Bár utóbbit nem sikerül megvalósítania, Eiji az egyetlen, akin Ash érzi is, hogy feltétel nélkül szereti és próbálja megmenteni sorsától, attól, hogy tragikus hőssé váljon. Ennek lehetőségét - ahogy már említettem - azonban túl későn ismeri el, így a lehetőség elporlad, marad a sors, amit ráadásul ő maga idéz elő, azzal, hogy nem akar beszélni arról, miért ölte meg egykori barátját, egy másik banda vezérét - önmagát bünteti ezzel, nem akar felmentést adni magának és ez lesz a veszte, pedig ha van halál, amiről nem tehetett, az éppen azé a fiúé.

Mindennek ellenére nem mondanám, hogy Eiji teljes kudarcot vallott és mit sem adott, hiszen egy olyan embernek, akinek nem volt lehetősége megtapasztalni a feltétlen szeretetet (azt, amit nagyon-nagyon kevesen tapasztalnak meg igazából), akinek életpályáját és személyiségét ilyen mértékben átírja a környezete, a tapasztalatai, annak az, amit a japán fiú nyújt, akár csak időlegesen is, felér egy csodával.

Ahogy az sem igaz, bármiképp is gondolja Ash és bármiként is tűnjön a nézőnek, hogy Eiji csak nyomorúságot kapott cserébe.

Eiji nem sokkal ezelőttig sikeres és tehetséges rúdugró volt, azonban egy sérülés végleg véget vet ennek. Eiji ott marad céltalanul, nem tud megbirkózni ezzel a veszteséggel, még kevésbé azzal, hogy új irányt adjon az életének. Ebből az állapotból szeretné kirángatni a fotóriporter, aki egykor őt is fotózta, ám ahogy az események felforrósodnak, egyre inkább úgy érzi, még nagyobb bajba sodorta a fiút. Bár ez bizonyos szempontból igaz, hiszen Eiji többször életveszélybe kerül, sokféle dilemmát, belső konfliktust kell megoldania és a végére tolószékbe jut (azt nem tudni, vagy nem emlékszem, ez az állapot végleges-e), ő maga ezt nem így érzi, ami meglehetősen furcsának tűnhet. Elvégre ezúttal egy sokkal súlyosabb veszteség érte (már ha egy teljesen hétköznapi ember fejével gondolkodunk), mégsem letört, s ha aggódik is valami miatt, az inkább Ash további sorsa, semmint a sajátja, számára ugyanis már újraindult az élet. Egyáltalán nem ideális és nem mindennapi tapasztalatai, élményei új perspektívát adtak neki, hangozzék ez bármilyen bizarrul is. (Milyen érdekes is, hogy a fizikai körülményeink és a mentális állapotunk mennyire különböző, egyenes ellentétes is lehet egy azon időben!) Persze, a végére oda kell tenni, az nyitott kérdés, vajon ez a perspektíva, ez a lendület mennyiben éli túl azt a veszteséget, amit az jelent, ha értesül Ash sorsáról, hiszen az anime végén ő még reméli, hogy újra láthatja.

Zárásként még érdemes szót ejteni a történet végére megalakuló új párosról, akik sokban hasonlítanak, némiben különböznek főszereplőinktől, meglátásom szerint a reményt is jelképezik: lehetséges, hogy másként alakuljon, van másik út.

Lee Yut-Lung a kínai maffiát vezető család legifjabb, mélyen megvetett és kihasznált tagja, akinek anyja egy szolgáló volt, akit később egyik fivére (már a fiú féltestvére) megerőszakolt és megölt. Yut-Lung éppoly sérült, mint Ash, de őt csak és kizárólag a bosszú hajtja, miután az beteljesül, teljesen elveszett, megpróbálja megszerezni Ash barátságát, de igazából nem érti, frusztráltságában és féltékenységében pedig csak pusztít és mindent még jobban összezavar, mígnem a végén teljesen összeomlik. Ekkor kínál neki célt és segítő kezet, valamelyes megértést Sing Soo-Ling, a fiatal fiú, aki az egyik kínai banda vezérévé lép elő, Ash barátjának, Shorter Wongnak a halála után. Ugyan előtte is ismerte már Yut-Lung-ot, de kapcsolatuk rideg, bizalmatlan, főként miután Yut-Lung is kárt okoz a sajátjainak, akárcsak fivérei.

Sing viszont, aki - bár kiigazodik a bandák világában, ismeri az erőszakot - igen hasonlít Eijire, kedves, jószívű, még ha nem is mutatja ki olyan könnyen, mint a japán fiú, a végére minden bizonytalanságát félretéve rájön, vagy összefognak az elveszett, halálát váró Yut-Lung-gal, és rendet tesznek az események utáni káoszban, vagy Chinatown végképp belefullad a kialakult káosz nyomán terjedő sötétségbe és erőszakba.

Banana Fish, 2018, eredetileg Akimi Yoshida mangája, az anime írója: Hiroshi Seko, rendező: Hiroko Utsumi.

[1] Én inkább barátságként definiálom kapcsolatukat, jóllehet, sokak szerint romantikus kapcsolat van köztük. Mivel azonban ez nem jelenik meg explicit módon (egy csókjelenetet kivéve, aminek viszont nem a vonzalom kifejezése a célja, hanem Ash így ad át egy kapszulába rejtett üzenetet a börtönlátogatáson), mindenkinek saját ítéletére, érzésére bíznám a dolgot.