Talán öregszem, vagyis biztos, mivel életben vagyok még, ez természetes, minden különösebb akarat vagy erőfeszítés nélküli folyamat. A talán nem is e folyamatot hívatott kétségbe vonni, inkább azt, hogy ez a jelenség lenne oka annak, hogy egyre kevésbé tudom nyugodtan, minimum szó nélkül tolerálni a kéretlen vendégeket és véleményeket. Ha tudjuk az előzményeket, hogy történetesen onnan indultam, ahol még meg is akartam felelni e véleményeknek (sajnos, ez a részem nem halt még el teljesen), akkor már egyenesen a matuzsálemség felé tartok.

Mindenesetre abban a pillanatban, ahogy lehuppant mellém ez a szegről-végről ismerős a kicsi, eldugott kávézóban, ahol akkor dolgoztam, amikor otthon bármely okból nem tudtam megmaradni (igen, megkaptam már, hogy túl kényes vagyok a környezetemre, főként zaj tekintetében), és fájdalmasan hangosan megnyitotta mondókájának elapadhatatlan árját, miszerint de jó, hogy itt vagyok, annyira örül, lelkiismeret furdalás nélkül rávágtam, hogy én meg nem.

Persze, mindezt mondhattam volna a legkevésbé ismert kínai nyelvjárásban is, ugyanazt az eredményt hozza, a nagy semmit. Nem különösebb dicsőség, de nem vagyok valami vicces ember, ő mégis egy nevetéssel nyugtázta szavaim s már szinte az ölembe dőlve a monitorra tapasztotta szemeit. Egy mondatot, ha elolvashatott, nyomban fel is szisszent: szóval te írsz? Már a hangjával érzékeltette, ezt bizony nagyon rosszul teszem, ám nem hagyott kétségek között, mert így folytatta: A szavak semmire sem jók, ha csak nem maszatolásra és hazugságra.

Talán öregszem, de csak annyival igyekeztem lezárni: ha te mondod, mert én már nincs az az isten, hogy bárkit is meg akarjak győzni bármiről, akkor különösen nem, amikor az illetőről ennyire süt a vakbuzgó, megrendíthetetlen hit. Ő magától értetődően csak beszélt és beszélt tovább, fogalmam sincs pontosan miről, annyit felfogtam, hogy valamiféle elképesztő mértékű sérelem érte, amit jobb híján most rajtam igyekszik megtorolni. Ennél több nem maradt meg, egyszerűen kikapcsoltam, vagy be, nézőpont kérdése.

Elmennem még nem akaródzott, reméltem, élmény és vélemény megosztási ingere hamar kielégül s eztán már nem leszek többé érdekes, ezért más nem lévén bekapcsoltam a random dolgokon gondolkodást, ami azért rendszerint kisebb-nagyobb mértékben kapcsolódik az előtte hallottakhoz. Egy ideig próbáltam elképzelni, milyen is lenne szavak nélkül kommunikálni, jóllehet elég korán arra jutottam, ehhez vajmi csekély képzelőerő szükségeltetik, tekintve, hogy a kommunikációnk egyébként sem csak szavakból áll, valamint az állat- és növényvilág számos egyéb jelzéssel boldogul, tehát a szó, mint olyan teljes mértékben helyettesíthető még csak nem is feltétlenül egyéb hang formájában. Ez a kérdés hamar eldőlt hát...

Itt jegyezném meg, kéretlen vendégem nem csupán a szavakkal állt hadilábon, a nonverbális kommunikációt se igen tudta értelmezni, vagy nem akarta, ugyanis a pultos, egyben felszolgáló odajött hozzánk, egyrészt hogy megkérdezze, szeretnénk-e valamit (szóhoz ugyan nem jutott), másrészt, hogy próbálja jelezni a dühödten hadakozó fickónak mellettem, tekerje már lejjebb a hangerőt, mivel ide azért járnak mások, hogy nyugodtan kikapcsolódjanak vagy dolgozzanak. Végül az se hatotta meg, hogy mindketten erélyesen rászóltunk, mindössze egy légvételnyi időre hallgatott, így ott hagytam és a pulthoz mentem, kértem egy teát szendviccsel, és ott maradtam azon morfondírozva, vajon másféle kommunikációval vagy bármi egyébbel nem hazudhatunk? Csak a szavaknak lenne meg ez a kiváltsága? Nem hazudunk például a tetteinkkel? Látszólag segítséget nyújtva, igazából a másik gyengeségét keresve, kihasználva, netán a viszonzás reményében... Teszem azt. Persze, ezt tekinthetjük-e hazugságnak? Itt a szavak igazi problémája! A jelentésé, a definícióé! Mi a hazugság?

Visszatértem az idő közben elnémult vendéghez a rendelésemmel, aki rögvest felállt, pontosabban csak felemelkedett és így görnyedten még nekikezdett kifejezetten nekem címzett szónoklatára az írás mindennemű haszontalanságáról, amit nem részletezek, hallottam már párszor. Ez az a pont, ahol semmiképp nem szabad megszólalni, bármennyire is szeretne az ember, azzal csak elnyújtja a szenvedést, mindegy mit mond, arra újabb litánia során sorakoztatják elő a "megdönthetetlen" bizonyítékaikat. Ennek megfelelően gyorsan megköszöntem iránymutatását, természetesen nem vette észre az iróniát, és megígértem, mielőbb felül fogom bírálni életem. Ezzel meg is elégedett, menten felegyenesedett és távozott.

Hogy magamra maradtam végre, visszatérhettem, na nem az íráshoz, a gondolatmenetemhez. A kérdés (mi a hazugság?) igen foglalkoztatott, igaz, kicsit más formában: Ki a hazug? Eszembe jutott az egyik fordítási munkám, egy rövidke történet, amelyben egy nő visszaköltözik gyermekkora helyszínére, egy vidéki földre, amit nagyszüleitől örökölt meg, ezzel sutba vágva nagyvárosi életét, karrierjét és felbontva jegyességét, jóllehet, szerette volna, ha vőlegénye vele tart, ő azonban erre nem hajlandó és egyenesen elárulva érzi magát. Emlékszem, a nő nem különösebben dühös elválásuk miatt, inkább azt nem érti, hogy lehettek együtt évekig úgy, hogy ekkora a különbség köztük?

Barátnőm azonnal kész volt elítélni a nőt, elvégre ő volt a "hunyó", ő követett el árulást döntésével, sőt egyenest hazug, hazudott egész végig a vőlegényének, aki nem egy parasztlányt akart elvenni, hanem a nagyvárosi nőt. Mivel szeretek vele vitázni (nem veszekedni!), felvetettem, ennyi erővel a vőlegény is hazug, hisz nem maradt vele, nem tartott ki mellette, ha össze akarta kötni vele az életét, minimum valamiféle megoldást, kompromisszumot keres. Az ő érve erre természetesen az volt, hogy nem voltak még házasok, és nem annak a nőnek tette az ígéretet, aki mindent eldobott a gyerekkori nosztalgiáért és vadromantikus álomért.

Kezdett érdekes lenni, új utat nyitott meg, fogadjuk el, hogy a férfi tényleg át lett verve, végül is valahol joga van így érezni, ettől még nem biztos, hogy hazug a nő. Egyszerűen csak változott, talán visszaváltozott, talán a városi élet csak egy kitérő volt az életében vagy az is lehet, egy ideig hitte, hogy az az élet az övé, és mégsem. Tegyük fel, hogy mindenképp hazudott, önmagának. De nevezhető-e hazugságnak a férfi esetében? Hisz a nő abban a hitben élt vele, hogy az az "igazi énje", hogy ő a mára felnőtt, nagyvárosi nő; tehát innen nézve igazat mondott neki, s nem ellene, önmaga ellen vétett.

Még mielőtt nagyon belebonyolódnának, nem kell igazságot tenni, mi sem akartunk, csak "járattuk az agyunk".  A lényeg, kéretlen vendégem kritikája nem nélkülöz némi alapot, csakhogy a szavakkal csupán az a probléma, mint mindennel, amit ember alkotott és/vagy használ: maga az ember.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/11822017756049472/