Végre hazaért, alig várta. Kis bőröndjét ott hagyta az előtérben, a csuromvizes kabátját is csak földobta a fogasra, kit érdekel most, hogy lecsöpög? Meg kellett őt találnia, most, és magához ölelni.

Mérge még ott dolgozott benne, egymást erősítették aggodalmával. Már annak sem örült, hogy muszáj volt külföldre utaznia az átkozott tárgyalás miatt, a főnöke tudta, nem igazán van még itt az ideje ennek, ám az ügyfelek ragaszkodtak hozzá, ha nem megy, nem csak magát vagy a főnökét hozza nehéz helyzetbe, azokat is, akiknek most a munkahelye ettől az üzlettől függött. Ezt végül is épp ezek miatt elfogadta. A többi azonban felbőszítette, jóllehet mondjuk arról senki sem tehetett, hogy gépe nem tudott felszállni, mert hamarabb kapta el a várost egy, az előrejelzéseknél erősebb vihar, mint azt gondolták. Mégis tehetetlenül fortyogott a reptéri váróban, főként miután öccse kerek perec visszautasította, hogy pár órát eltöltsön unokahúgával, mert barátnője csak addig tudott maradni, amíg normál esetben hazaért volna. Nemleges válaszát annyival indokolta, hogy unokahúga elég nagy már ahhoz, hogy egyedül legyen. Ez kiverte a biztosítékot, hisz öccse tisztában volt vele, hogy férje, aki tűzoltó volt, alig fél éve halt meg szolgálatteljesítés közben, és lányuk azóta nagyon nincs jól, még ha az elmúlt hónapban a pszichológus segítségével javult is valamit. Hihetetlenül haragudott, mert tudta, milyen szorongást érezhet lánya egyedül várva őt, hallotta hangján, amikor telefonált neki a reptérről a késés miatt, és próbálta megnyugtatni, de az ő torka is elszorult, majdnem elsírta magát...

Végre megérkezett, azonnal a nappaliba ment, mert sejtette, ott lesz, ha jól látta az ablakban pislákoló fényt, a hazavezető fényt...

Mennyi is lehetett? Talán négy-ötéves, amikor egyszer csak nem volt hajlandó addig elaludni, amíg az apja nincs otthon. Ez aztán feladta a leckét, mert bármit mondott vagy tett, lánya nem aludt el, már pedig nem volt kirívó dolog, hogy férje éjjel dolgozott vagy olykor a legkülönbözőbb időpontokban elment. Ő persze kezdetektől tudta és elfogadta, ez egy ilyen munka, ilyen hivatás, nyilván ő is aggódott bizonyos mértékig, lányuk viszont... Őszintén volt olyan, hogy nem értette őt, hogy elvesztette a kapcsolódást hozzá, de semmi sem tette annyira próbára, mint akkori makacs viselkedése. Utólag már látta, a legnagyobb hiba az volt, hogy igyekeztek nem beszélni neki apja munkájáról, pláne nem a veszélyességéről, mert még kicsi. Hiába, a gyerekek nemcsak a szüleiktől tanulnak, mint kiderült, beszélgettek az óvodában, ahol aztán megtudta, hogy az apja hős, aki megment másokat. Ez azonban nemcsak a büszkeséget hozta magával, a kérdést is: és apát ki menti meg? Az a válasz, hogy a társai, nem tette elégedetté, nem nyugtatta meg. Ezért találta ki a hazavezető fényt, a különleges mécses lángot, ami megóvja és hazahívja apát. Természetesen megtette a szükséges óvintézkedéseket és másnap a férje megtanított lányuknak mindent, így hosszasan el is beszélgettek, feltette véget érni nem akaró kérdései sorát.

Igen, ott égett a mécses a lámpásban az ablakban, lánya mellette a párkányra borulva, valószínűleg elszundított várakozás közben. Ahogy megpillantotta, elpárolgott minden bosszúsága, csak a megkönnyebbülés maradt és a meghatottság. Nézte még egy darabig, közben elhatározta, holnap felhívja főnökét, szabadságot kér, legalább egy hetet, hogy megejtsék azt, amitől ő maga rögtön ódzkodott, amikor lánya pszichológusa felvetette: jót tenne, ha beszélne azokkal, akik ott voltak apjával, akikkel tudna kapcsolódni; még annak is utána kérdezett, férje kollégái milyen állapotban vannak, vállalnák-e. Felsóhajtott, talán neki sem ártana egy kis terápia.

Végül odalépett lányához és gyengéden megsimogatta arcát, haját, hogy felébressze, mégsem aludhat egy széken egész éjszaka, nem tűnt túl kényelmesnek. Ő viszont úgy aludt, akárcsak annak idején apja, ágyút is elsüthettek volna mellette; a férje csak egyféle hangra ébredt fel bármikor, ezt a bizonyos varázshangot a lánya esetében még nem találta meg. Ezért is tudta annak idején mindig eloltani a mécsest, amint elég mélyen aludt, igaz, erre egyszer majdnem ráfázott, a lány ugyanis felébredt és rögtön az apját kereste, ő meg leszerelte azzal, hogy zuhanyozik (igazából magának engedett vizet, a férje még nem jött meg), szerencséjére ennyi elég volt és lányuk hamar visszaaludt.

Így végül hagyta, kerített két pokrócot, egyiket rá terítette, a másikat magához vette, hogy a kanapén feküdjön le arra a pár órára, ami reggelig visszavan. Mielőtt megtette volna, eloltotta a mécsest, a hazavezető fényt, mely teljesítette feladatát.

https://hu.pinterest.com/pin/457819118376505255/