Csúcsot döntünk csendes pánikból és szociális fóbiából

Oké, kezdjük ott, hogy ez már múlt idő, hogy meddig marad az, nem tudom, mert nem, nem történt spontán gyógyulás, csak most épp szerény személyem van leginkább nyeregben, nekem meg már untig elegem van úgy nagyjából mindenből. Igen, bevettem a leszarom tablettát, egy egész dobozzal ledöntöttem belőle...

Ez most nagyon rosszul hangzik - szól rám Cseresznye.

És ugyan miért? - kérdem, bár cseppet se érdekel, azt már hozzá se teszem, neki mégis mi nyavalyáért kellett most előkerülnie.

Egyrészt, mert úgy hangzik, mintha meg akarnád ölni magad. (Itt már röhögök.) Másrészt, mert nem szarhatsz (ezt természetesen olyan undorral ejti ki száján, mintha belenyúlt volna ama végtermékbe) le mindent.

Továbbra is röhögök és kizárom gondolataimból a még mindig hőskomplexusos némbert.

Szóval, gondolom, nem köll elregélnem, hogy mik voltak itt az elmúlt másfél évben, mindenki másnak is kijutott belőle. Na már most eme globális hacacáré és annak lokális verziója, bármennyire is fekszik nekünk az otthoni életmód, végül elég szépen legyűrt minket, idén tavaszra ott tartottunk, már csak egy imát mondjanak el felettünk, felesleges rászámolni...

Odáig már tavaly eljutottunk, hogy kisebb pánikroham hatalmasodott el rajtunk, rajtam inkább mondjuk dühroham és annak folyományaként agyérgörcs, ha csak belegondoltunk, ilyen vagy olyan feltétlen szükséges apropóból ki kell mennünk a lakásból... emberek közé. No, nem ám olyan egyszerű okból, hogy netán mi elkapjuk, hanem mert mi lesz, ha elkapja az ember, aki alapból beteg (és aki világi, szimpla gyári melósként végig bejárt dolgozni)... ja meg a macskák, igen, ez a kisasszony volt és ne kérdezzétek! Meg azért, mert a hűvösebb levegőn instant rám jön az orrfolyás és azonnal eláll, amint ismét bent vagyok, ősztől tavaszig non-stop torokfájós, bármikor köhögős vagyok - nyilván semmi köze ahhoz, hogy bagózom, á, dehogy! Ennek köszönhetően azonban máris dutyiba zártak volna egyesek, a kisasszony és Cseresznye minden másod-, harmadnap felvetette most akkor lehet már mi is megkaptuk és ez az? (Igaz, lázunk valamikor évekkel ezelőtt, valahol egy messzi-messzi galaxisban volt utoljára, éreztük, ha jól vagy pocsékul sikerült az új recept, s bár dohányosként a szaglásunk nem túl kifinomult, azt a lakás bármely pontján tudtuk, ha a macska éppen elvégezte nagy dolgát.)

Ezek után sejtem, senki nem csodálkozik az én idegállapotomon, ez a két díszpinty is épp elég lenne, de bárhova mentem kénytelen-kelletlen, nos, csak még több feszültséggel öntöttek nyakon mások, úgyhogy eljutottam arra a pontra, embert látni nem akarok, nemhogy bármi egyéb kontaktusba lépni vele. Ennyit arról, hogy a szociális fóbia vagy csak a szimpla introvertáltság előny lenne e csodás időkben. És nem, nem tanultam új nyelvet, nem lett még egy szakmám, diplomám, sem új hobbim, nem főztem meg 20 szakácskönyv receptjeit... a retteget is elég régóta űzi a kisasszony, még ez sem új, maximum más az öltözet rajta.

A végpont valahol ott volt, amikor jöttek az oltások és vele együtt a töménytelen médiatartalom a mellékhatásokról, hatékonyságról, a ki miért mivel oltatott, ki nem oltat s mi legyen büntetése és hasonszőrű témákról. Igen, a kisasszony most meg ezeken kattogott állandóan, Cseresznyével karöltve, aki meg a megoldást próbálta kiókumlálni, én meg már inkább meg se mukkantam. Itt jött aztán a képbe ama tény: a szorongás rohadt fárasztó, az állandó agyalás úgy szintén, így végül én győzedelmeskedtem, s az egészet elengedtem a fenébe, csak lusta dög vagyok még mindig, ezért volt e hosszú hallgatás, nem álltam szerzetesnek, akarna a fene hajnalban felkelni!

De hát ma is négykor keltünk - veti fel álmos hangon a kisasszony valahonnan a sarokból. Én meg úgy teszek, mint aki nem hallotta, elvégre ez egyszer beletrafált és nem akarok igazat adni neki.

Ráadás: a normálretteg meg a nem-normál

Valamelyik nap, agyonütnek se tudom megmondani mikor, szunyálással töltött elzárkózásomat az üdv rivalgással berontó kisasszony szakította meg.

Mégis normális vagyok! - ismételgette már-már eksztázisban.

Nem akartam tudni, mely kontextusban lehet ő normális, ezért csendben a másik oldalamra fordultam, persze, nem úsztam meg. Minden morgolódásom ellenére kirángatott a porondra, hadd lássam, mekkorát tévedek, amikor állandó rettegét kritizálom, s azzal együtt kívánom pokolra.

Amint megpillantottam a cikk címét, már a szemem forgattam, tudhattam volna, hogy valami ilyesféle orbitális baromság lesz. Nem elég, hogy mostanság buksisimi jár minden újdonsült kedélybetegnek, ha a járvány vagy a gazdasági helyzet miatt van depid, az tök oké (úgy is mondhatnám, akkor elismerik a bajod, ez most egy jogos indok arra, ami egyébként csak kifogás-nyafogásnak van elkönyvelve), ha amúgy is ezzel élsz, húzd le magad a budin (ne mondd, sarkítás, tudom, hadd legyek már picinykét frusztrált), az újabb őrület szerint, idézem: "a klímaszorongó az új normális" - mondja ezt egy állítólagos szakember. Hát jó. Elhiszem, hogy nagyon trendi most a téma, se klímaváltozást, se járványt, se annak pocsék kezelését nem tagadom, de... tudod mit? Hagyjuk, nem, nem megyek bele, remélem, a karma nem feledkezik meg az ilyen témákon nyerészkedőkről. Kattintás mindenekfelett ugyebár, a kisasszony meg még be is dől ezeknek. Mondtam már, hogy az internet közelébe se kellene engedni? (Költői kérdés)

Legyen, ámbátor akkor én inkább nem leszek normális soha a büdös életben - zártam be a cikket.

Nem mintha ilyesmit állítottam volna valaha, erre is csak a kisasszony áhítozik oly nagyon, aki természetesen vérig sértődött elismerésem hiányán.

Azt meg már nem is mondom, hogy milyen vita volt még ebből Cseresznyével, aki egyenesen az ördögnek kiáltott ki amiért nem szeretném azzal tölteni az életem, arra fordítani az időm, hogy mindenfélén szorongjak, legyen bár az a nagyérdemű média által normálisnak vagy épp nem normálisnak címkézett jelenség, esemény. Természetesen arra már ő se tudott mit felelni, hogy mégis mi búbánatot segít az emberiségen vagy a bolygón az, ha én rettegben töltöm napjaim. Hiába nyertem azonban, ettől még nem úszom meg az ő rettegjüket vagy épp értelmetlen agyalásukat, csak addig, míg kellőképp kipihenik magukat.

Update: Apa... kezdődik! megint... (kell az a kötél, de iziben!)