szisszenetek: azaz hétköznapi szösszenetek, amiknek tapasztaltán ilyen vagy olyan érzelmi színezettel felszisszensz. (Később tetszés szerint röhögsz, káromkodsz, zsörtölsz.)

number one: utánpótlás

#verseny

Talán már tudható, mi egy lassan félévszázadot megélt lakótelepen tanyázunk, önként, de nem dalolva, értsd: ez van és jó napot. Eme csudálatos élőhely legkedvesebb része számomra (igen, irónia) a körben épült épületek közé baszarintott játszótér - egyem a szívét, aki kitalálta -, aminek jóvoltából a zavartalan hétvégi, kora esti pihenés, a nap bármely részében az érdemi munka ismeretlen fogalom, nem egyszer még csukott ablak mellett is komoly zenei és fül/fejhallgató arzenál szükségeltetik hozzá. Ha amúgy is fáj a fejed, netán bármely prózai okból muszáj hallanod a környezeted, mert mondjuk várod a futárt, akkor marad a tömör gyönyöre a széles skálán mozgó hangzavarnak... (Megoldás: megszoksz vagy megszöksz, más nincs, már amennyiben én nem tartozom azok közé, akik szeretnének néhány műanyag palack általi pofáncsapást, mert merészelte javasolni: tán Ödönke anélkül is létezhetne, hogy a 20 percen keresztüli éktelen, fejhangon visítás a kedvenc műsorszáma... Megengedő vagyok: létezzen, bánja kánya, csak jó messzire tőlem.)

A hangzavar nem csupán a gyerekektől érkezik, sőt... Az egyik legextrémebb példa a néni, aki minden egyéb hangforrást felülmúl különösebb megerőltetés nélkül, míg a fiúunoka teljesen normálisan eljátszik, persze, gyerek, nyilván időnként hangosabb, de nem elviselhetetlen. A néninek ellenben minden szavát érteni, itt is ülhetne mellettem, és mindig beszélnie kell, telefonon, élőben, ismerőssel, ismeretlennel. Egyik áldozata a két kisgyerekkel érkező bácsi volt, rögtön meg kellett érdeklődni: az unokákat hozta-e és mennyi van? Bácsi tömören válaszolt: igen, összesen négy van. A néni nyomban hiperventillálni kezdett: de jó, neki csak kettő van, nem baj az, nem verseny, csak hát a menye olyan későn, 39 évesen szült. Teljesen hihető volt, az biztosan, hogy ez igenis verseny, a meny pedig ássa el magát, amiért nem kezdett neki időben.

#sosem lehet elég nagy közönséged

Míg a rekedt hangú néni nézeteit s az utánpótlás mennyisége fölött érzett csalódottságát csak a lakótelep ismeri, addig van, akinek ez nem elég. Valami közérdekű cikk alatt egy idősebb hölgy kérdezett, a lakóhellyel volt kapcsolatos. Cseresznye, hogy kielégítse állandó segítségnyújtási kényszerét, gondolta megnézi, merre lakik, s ha tud, akkor segít. Nos, az nem derült ki, hogy mely település lakója, az azonban igen, hogy mennyi idős, hogy lánya (az idősebb gyerek) Ámerika lakója és már kétszeres édesanya, ellenben a fiával, aki budapesti lakos és idézem: 33 évesen még nem elég "érett" (sic! - aki nem értené: az idézőjel nem tőlem származik) a gyerekvállaláshoz.

Summa summárum: azt nem tudni, hol lakik, azt igen, hogy miért ne csodálkozzon, ha esetleg a fia rá sem nyitja az ajtót.

#eszedbe se jusson

Hogy mi se maradjunk ki a dologból... A Zemberünk családjában idén megszületett az első unoka, természetesen nagyon várták a nagyszülők is. Kerek ez meg nincs ezzel semmi gond, amíg a kisasszony nem csinál belőle. Időről időre ugyanis rákezdett azon nyüffögni, hogy hát akkor most nekünk is kellene gyerek. A minden második szökőévben bekövetkező alkalmak egyike, amikor én és Cseresznye egyetértünk, az első ilyen szóra megjelent, együtt vágtuk rá:

Eszedbe se jusson!

Cseresznye egy ideig igyekezett a józan belátására hatni: a kisasszony maga is gyerek, megragadt ott, csak azért akarja, mert azt hiszi, meg kell felelnie, akkor lesz elég jó. Ez tényleg így is van, ámbátor épp maga Cseresznye az, aki megrögzötten dédelgeti a megfelelési kényszert. Mivel pedig erre rámutattam, a hirtelen jött egyetértésünk mentén született barátság csírájában el is halt.

Én csak közöltem, már akkor, amikor levegőt vett volna: NEM. Egyszer mondtam, hogy csak amennyiben szeretné vele megismertetni a poklot, ezt persze nem értette. Én meg utálok magyarázni.

S láss csodát egyébként, annyira volt érdekes a dolog, hogy még egy év sem telt el, már tojik rá. (Na, most képzeljük el, hogy egy gyerekkel csinálja ezt.)

number two: szellemjárás

Röviden, tömören: Amikor az autód használati útmutatóként olvassa Stephen Kinget.

Történt ugyanis még valamikor tavasszal, a zembör azzal csengetett fel: ég az autón a lámpa. Morogva, zsörtölve leszambáztam, mert már megint hülyeségeket beszél, az autó áll, a fényszórót tuti lenyomtam, mi a tök égne rajta. Pedig égett, a féklámpa. Jó, beülök, benyomom a féket, egyszer, kétszer, kialudt. Autószerelő, akit felcsörgettünk: franc se tudja, vagyis ezerféle dolog lehet, lehet a kapcsoló, vagy az is, hogy valaki megnyomott hátulról ésatöbbi, csináljuk ezt és ezt meg figyeljük, ha megint lenne, autóvillamosságihoz zarándokoljunk el.

Hetekig semmi, aztán csenget fel egy ismeretlen nő, aki abban a lépcsőházban lakik, ami előtt az autónk épp aktuálisan szunnyad, ég a lámpa. Lemegyünk, már megint, és még valaki meg is húzta a bal seggét, király! Utána már-már el is felejtettük, hónapokig csend és hullaszag.

Szeptember végi este, épp fürdés után, csengetés, rendszeres kutyasétáltató néni, aki a lakótelep egyik megfigyelő rendszere: ég a lámpánk. Lerobogunk, ismét elérjük, hogy elaludjon, én bosszúsan, a kisasszony és Cseresznye a szociofóbiától riadtan konstatáljuk: nincs mese, az áldatlan állapotot minél előbb be kell szüntetni. Úgyhogy másnap elzarándokoltunk autóvillamosságihoz.

Nem, nem kelt életre az autó, a vérengzést is megúsztuk, mindösszesen a fék kapcsolóját kellett kicserélni.

number three: kettő az egyben

Az autónk mégiscsak él, és ráérzett a trollkodás ízére.

Október, aktuálissá vált a gumicsere, amit most épp mi végzünk el. Szombati napon elmegyünk bevásárolni, hazajövünk, bepakoljuk a garnitúrát, még elmegyünk a később nyitó autósboltba. A parkolóban veszettül kezdem tapogatni a táskám... nem, nem raboltak ki, monyókát kutattam serényen és nem találtam. Fordítok: monyóka nem más, mint az a fej, amivel a nyári guminkat hordozó alufelni egy-egy biztonsági kerékőrjét le tudnánk szedni, még hozzá nem is tömeggyártott, egy ezzel is foglalkozó fickó gyártotta, egyedi darab.

Szóval, nem leltem monyókát a táskában, ami a nyári gumi használatának idején rendeltetésszerű helye. Jött a szisszenet, meg egy rövid káromkodás, ami úgy bővült s lett mindegyre cifrább, ahogy itthon átkutattunk minden dobozkát, polcot, felforgattuk az autót és monyóka csak nem került elő.

Nem maradt más, mint a dühödt beletörődés, most nem cserélünk gumit. Előbb szereznünk kell egy utánpótlást monyókából. A gyártója mondta is: készségesen ad nekünk másikat, amennyiben az autóval együtt megyünk, mert ő már anélkül nem ad el ilyesmit, hogy ne tudná, a mienk a jármű. Igen, ám ő bent van Pesten, ahová gyűlölök autózni, főként nagyon bemászni, hálaégnek azonban erről nem volt szó, külső kerület, könnyen megjegyezhető útvonal, amin viszont a Google már volt kedves rossz irányba kalauzolni a zembert. Meg különben sincs más megoldás. Jó.

Mivel hétfőn akkor meló után oda kell járulnunk, jobb, ha vasárnap reggel elintézzük a macskazaba-beszerző körutat, mert otthon csak fél doboznyi kaja van, szegények, menten éhen is vesznek, mindkettő csupa csont és szőr... Igen, Cseresznyének hála, semmi se fogyhat ki itthon, az utánpótlásról a vészes fogyás első jelére gondoskodni kell. Mondtam már, hogy házi tündér címre is edz. Tehát elmentünk, felpakolva hazaértünk, s ahogy veszem ki a bevásárló táskát, hogy a serpám (alias a zembör) odaférjen a másik tízkilós alomhoz, egyszer csak felkiált a férfi, hogy ne mozduljak. Megmerevedek, hogy most mi van, aknára léptem, netán kutyakaka van mögöttem vagy mi tosz? Benyúl rajtam keresztül a hátsó ülésre és diadalittas arccal feltartja monyókát, amit előtte való nap kutattunk, átforgattuk a kocsit, még ki is porszívóztam!, most meg valahonnan mégis előmászott. Mondanom se kell, újabb szisszenet és egy jó hosszú, amolyan barokk körmondat méretű káromkodás következett.