Akiket nem normálisnak neveznek
Nathan Filer: A zuhanás sokkja és Elizabeth Moon: A sötét sebessége
A két regény egy-egy olyan állapotba kalauzol minket, ami más. Főszereplői leegyszerűsített megfogalmazásban nem normálisak, ez azonban – úgy hiszem – semmit nem mond el róluk. Mitől nem normális valaki? A spektrum, amit a normális kategória jelent, hol kezdődik, s hol végződik? Miért kell e kategória? Nem lehet, hogy hibás? Miért él a többségben a képzet, hogy a normális jó is? Hovatovább, hogy aki normális, az többet is ér…
Két könyv, két ember története, egy skizofréné és egy autistáé. Mindkét állapotot betegségnek tartjuk, de valóban az is?
„az elmebeteg az olyan, mint a mesebeli sárkány. Olyan nincs. Az embernek lehet valami agybetegsége, azaz szervi baja. Az olyan, mintha a számítógép hardverje beteg lenne. Az elme, a tudat viszont a szoftverhez tartozik. […] A szoftverproblémák tehát életproblémák. […] Az emberek annyira félnek attól, hogy ha valaki különleges megoldást próbál találni az élete problémáira, hogy elkábítják, elhallgattatják.”[1]
Nathan Filer könyve a 19 éves, skizofrén Matthew Homes írásainak gyűjteménye, amelyből megismerhetjük jelenlegi körülményeit, betegségének első jelentkezését, kezelését, családját és múltját. Az egyes kisebb epizódok elég rapszodikus sorrendben kerülnek sorra, ám tökéletesen összeilleszthetőek az apró mozaikok.
Matt 9 évesen elveszti bátyját, Simont. Egy táborozás alkalmával éjszaka kiszöknek, Matthew magával viszi bátyját, hogy kiássanak egy hullát. Természetesen nem igazi holttestről van szó, csupán egy babáról, amit előző nap ásott el a tábortulajdonos lánya. Simon valami miatt megijed, kétségbeesik és elrohan. Sajnos egy veszélyes, sziklás part mentén teszi ezt, ahol az ösvényt nem szegélyezi korlát. Így – bár nem magasról esik le – meghal.
Matthew magát okolja és képtelen a szokott módon feldolgozni gyászát. Ehhez valószínűleg az anya is hozzájárul, aki kiveszi az iskolából, maga mellett tartja, ráadásul egy idő után jóformán heti szinten hurcolja orvoshoz.
Egy másik fontos momentum pedig egy középiskolai óra, ahol a tanár az atomokról beszél és arról, hogy egyik ember atomjai nem tűnnek el a halálával, hanem bennünk vannak, mindenkiben valamennyi.
A skizofrénia akkor hatalmasodik el rajta, amikor barátja kiköltözik közös albérletükből. (17 évesen elköltözött otthonról.) Ezután kórházba kerül. Ott ünnepli tizennyolcadik születésnapját. A következő részlet innen való:
„Mindenki elkezdte kórusban üvölteni a Happy birthdayt. Simon is csatlakozott. A lángokban volt. […] Idővel Simon távolabb került. Az esőfelhőkben, hulló levelekben, oldalpillantásokban kerestem. Olyan helyeken, ahol már vártam. A csapból folyó vízben. A kiömlött sóban.”
Miért is emeltem ezt ki? Mindenkinek van valami elképzelése, hite, véleménye arról, hova kerülünk, vagy épp nem kerülünk halálunk után. Valójában egyik teóriát sem lehet tényként kezelni, tehát számít, hogy ki mit gondol? Elő kell-e írni, hogy gyászunkban mit gondoljunk szeretteink tartózkodási helyéről? Az oké, ha azt mondjuk, fentről figyel, de az már nem, ha a lángokban van? Van egyáltalán őrült gondolat? S hol a határ furcsa, egyedi gondolkodásmód és nem normális/beteg között?
Ezen felül a kezelés valódi segítség? Megoldja a problémát, már amennyiben van, vagy csupán besöpörjük a szőnyeg alá? A kérdésekre – Matthew esetében – egyértelműek a válaszok:
„Kisfiúként megöltem a bátyámat, és most újra meg kell ölnöm. Adtak gyógyszert, hogy megmérgezzem, utána kikérdeznek, hogy biztos meghalt-e.”
„Már meséltem neked az első kórházi tartózkodásomról, de azóta is voltam ott. És tudom, hogy ismét leszek. Körbe-körbejárunk, ez a kórság meg én. A mag körül kerengő elektronok vagyunk.”
Egy érdekesség a végére: a mindennapi nyelvhasználatban nemcsak az elmebetegeket, de a kegyetlen, erőszakos embereket is az őrült jelzővel illetjük, holott a két dolog sokkal kisebb mértékben fedi egymást, mint azt hisszük. A pszicho- és szociopaták valóban betegek és őrültek, pedig a pszichopaták kifejezetten megnyerő, kellemes embernek bizonyulnak a hétköznapokban. A skizofréneknél és egyéb „betegeknél” is megjelenhet agresszió, düh, de sokszor inkább önpusztítóak. Ez szerintem az ő dolguk, pontosabban megfogalmazva: joguk van nekik is, mint mindenkinek azt kezdeni életével és testével, amit akar (ameddig másnak nem árt). Igen, szomorú, hogy valaki így vagy úgy elpusztítja magát, azonban nem hiszem, hogy az általános megvető ítélkezésnek helye lenne.
Egy másik apróság: skizofrén és skizofrén közt is különbség van, illetve vannak (még) nem beteg, úgy nevezett skizoid vonásokkal rendelkező emberek, akik kreatívabbak, sokszor e különbözőségüknek hasznát veszik. Éppúgy, ahogy az utóbbi időben vizsgálták a depresszió pozitív hozadékait is.
Elizabeth Moon művének főszereplője, a harmincas éveit taposó Lou Arrendale, autistaként szintén betegnek bélyegzett. A könyv idejében már a csecsemők és kisgyermekek esetében gyógyítani tudják az autizmust, ám Lou korosztályában még „csak” fejlesztő feladatokkal tudták őket segíteni, a tőlük egy-két évtizeddel idősebbek pedig semmilyen segítséget nem kaptak.
Lou teljesen önálló ember, albérlete, kocsija, munkája van, sőt hobbi szinten vív is. Nem csupán autistákkal, de normális emberekkel is tart fenn kapcsolatot, ott, ahova vívni jár. A munkahelyén több autistával együtt külön osztályon dolgozik, igazából nem tudja, pontosan mit csinál. Valamiféle sémákról van szó, de elég homályos. A lényeg, ezt a feladatot éppen a hozzá hasonló emberek képesek ellátni. Viszont ők igényelnek bizonyos segítő környezetet, amelyet egy új főnök szeretne megszüntetni, mert szerinte drága. A valódi ok, hogy rá akarja kényszeríteni őket egy új, kísérleti kezelésre, amitől normálisak lennének. A kezelés még nagyon új, sőt eddig csak csimpánzokon tesztelték, elvileg felnőtteknél is „visszafordítja” az autizmust.
Miközben a főnök folyamatosan nyomást gyakorol rájuk, például azzal, hogy kijelenti, leépítések lesznek, amit azok kerülhetnek el, akik valamely kutatási program résztvevői, addig Lou újabb kihívások előtt áll. Valaki egyre agresszívebben támadja. Kiszúrják kocsija kerekeit, betörik szélvédőjét, majd ellopják aksiját és a helyére egy kiugrós játékot tesznek, melyben egy kisebb robbanószerkezet van. Végül keddi bevásárló napján meg is támadja.
A támadó nem más, mint egyik vívótársa. Egy lusta, bunkó és szerencsétlen, normális ember, aki Lout nevezi ki bűnbaknak minden kudarcáért. A többiek észlelik Don rosszindulatát, amit Lou nem, viszont ilyen tettekre még ők sem számítanak.
További változás e nagyszerű karakter életében, hogy ötévnyi vívás után, autizmusa ellenére versenyre megy, és igen jól szerepel. Ezen kívül ráébred, mennyi minden másra lenne még képes. A kezelés mögött ugyanis valami nagyobb jelentőségű dolgot sejtenek. Több mint valószínű, hogy az ő kísérletükből nyert eredményeket egy nagyobb, jelentősebb projektben kívánják hasznosítani. Lou ezért meg akarja tudni, pontosan hogy működik az agya és ez a kísérlet mit és hogyan szeretne benne megváltoztatni. Beleássa magát a biológiába és kémiába, mígnem eleget tud ahhoz, hogy megértse az agyról szóló könyveket és cikkeket. Mindezt néhány nap leforgása alatt. Barátai legnagyobb meglepetésére simán megért egyetemi szintű szövegeket is.
A változás tudatosodása és a kényszer elmúlása (közvetlen főnökük elintézi, hogy a nagy fejesek tudomást szerezzenek a kényszerítésről és cselekedjenek) végül arra sarkallja Lout és több társát is, hogy alávessék magukat a kezelésnek. (Ami Lou szempontjából sikeres lesz, de sajnos olyan alany is akad, akinél valami nagyon rosszul sül el.)
Amellett, hogy egy igazi csemege ez a könyv, több kérdést is felvet. Először is ott van a már említett kérdéskör a normális kategóriáról, a határok kérdéséről, azaz honnantól számít valaki nem normálisnak és meddig csak furcsa vagy bogaras? Másodszor: látjuk Lou példáján, hogy egy diagnózis, egy bélyeg lehet, hogy olyan korlátokat szab egy embernek, amelyek valójában nem léteznek, vagy nem ott vannak, ahol feltételezik. Ehhez kapcsolódik: miért baj az ő hiányosságuk és hátrányos tulajdonságaik? Hiszen minden normális ember is rendelkezik ezekkel. Nincsen csupa előnyből és pozitívumból álló ember. Akkor ők miért lennének kevesebbek? És jön az utolsó kérdés: meg kell változtatni azt, ami más? Aki más az azért érzi rosszul magát amilyen, vagy inkább a társadalmi nyomás és elvárások az ok?
Úgy gondolom, ideje lenne másféle társadalomban gondolkodni. Mert – lássuk be – jelenleg mind egy uniformist kíván ráhúzni az emberekre mindenütt, csupán a szín és/vagy a szabás különbözik.
Nathan Filer, A zuhanás sokkja, Scolar kiadó, 2015.
Elizabeth Moon, A sötét sebessége, Metropolis Média, Bp., 2009.
[1] Feldmár András, Ébredések, Jaffa kiadó, 2012, 55-56.
