Esőcseppek. A folyó vizébe hullanak. Találkozásuk egy-egy hangot csal elő a zongorából. A dallam szertegyűrűzik a víz színén.

Fel-felsíró hegedű a szellő. A fekete árnyként magasodó fák ágai közt bujkál. Zengőbb, mélyebb, határozottabb cselló hanggá erősödik, és útjára bocsát néhány levelet. A hárfahúrok pendülése erre-arra lebbenti őket.

A cselló hátrébb lép, helyet ad a lágyabb, szomorkás hegedűnek, a hárfa halkan folytatja. A cseppek csepegnek, zongora billentyűin lépdelő madarak. A hullámok terjednek, a zene helyet kér a világ zajában és kiszorítja azt.

Fekete ágon fénylő tündér ragyog, csillag az éjjel takaróján. A cselló előrohan köszönteni, elnémítva a hegedűt. Eljátssza szenvedélyes szólamát és ismét visszavonul.

A hárfa tovább ringatja az elárvult leveleket. Az esőcseppek újra s újra magukhoz ölelik szeretőjüket és eltűnnek a folyóban. Csókjaik egy-egy hangot csalnak elő a zongorából.

A tündér ajkához emeli a fuvolát és szóba elegyedik az esővel. Hangok tánca ez, melyhez újból csatlakozik a temperamentumos cselló. Igyekszik mindenkit túlszárnyalni, majd ahogy jött, úgy el is suhan a némaságba. Helyette a hegedű lép közéjük, lágy szellő együttérző simogatása.

A hárfa időközben kimenti magát és sorsukra hagyja árva gyermekeit. A tündér fuvolája, az esőcseppek nászát ünneplő zongora marad. Kecses, elegáns táncot járnak, emlékeket idéznek. Hol a mély, drámai cselló lép hozzájuk, hol a magas hangon fecsegő hegedű kéri őket röpke táncra.

A hangok lépések és mozdulatok egy egykor volt világban, úgy is nevezik Nosztalgia. Egy szellem, akit most ők megidéztek.