Meztelen talpa gitárhúrokat penget. Szoknyája suhogását elnyomja a zene. A fehér anyag játéka képeket villant fel előttem.

Utazásra hív, ahol a képek a vonat ablakából látható tájak. Látod őket, valahol ott is vannak az elmédben emléknek nevezett nyomatokként, de leírni mindet képtelenség. Ráadásul ez az utazás csak a valóság egyik rétege. Program, ami a háttérben fut. Olyan akár a dallam, melyet az egyre nagyobb számú kompánia előcsal hangszereiből. Háttér, élő festmény, mely őket ábrázolja. A lényük lényegét.

Tündérkisasszony mögött a zongora feketéjébe olvadó magányos, idesodródott árnyék. Kerüli a feltűnést, de jelenlétét nem rejtheti el teljesen.

Megjelenik − óvatosan lopakodva – egy vörös hajú, zöld szemű manólány. Arca csupa szeplő; s mintha valaki épp most csúfolta volna ki félénk közeledési kísérletéért, hirtelen elhallgat eddig is halk hegedűje.

Aztán megpillantja a zongora mögül elősétáló jóképű, komisz koboldkölyköt, aki harminckét fogát rávillantva folytatásra biztatja. A manólány újból rákezd s önbizalma nőttön nő, hegedűje hangja vele együtt ível fel.

A koboldkölyök ezt meghívásnak véli és dobolni kezd. Határozott üteme feldobja a hangulatot, még az eddig közönyösen szemlélődő, lábait lógató angyalt is szólásra készteti. Mintha fel-felkacagna, rövid dallamot penget gitárján újra és újra.

A furcsa társaság középpontja pedig a szelíd és játékos tündérkisasszony. Csak táncol és zenél, mígnem lassan elfáradnak.

Ahogy halkulnak és halványulnak, rám pillant, mintha megköszönné, hogy meghallgattam. Hosszú fekete és rózsaszín tincsek keretezik kerekded arcát. Szeme zafírként ragyog, szívet formázó ajkain mosoly játszik.

Nem tudom, mi történt; és nem tudom, miért, de úgy érzem, nevetni kell teljes szívből és sírni kell a boldogságtól.

És most elhiszem neki, az élet szerelem.