Sűrű rengeteg. Éjszaka. A teli hold ezüstté varázsol mindent. Sietős léptek dobaja veri fel az álomba merült erdőt. Egy komisz kobold az. Egy pillangót kerget elszántan. Magának akarja mindenképp. Nagyapja meséi szerint ez a pille sokat ér, gyémántporos szárnyait sokan akarták már megkaparintani.

Éppen egy tisztás szélére érnek, amikor a kobold ráveti magát a pillangóra. A markába zárt apró lény kétségbeesetten verdes szárnyaival. Kicsit csiklandozza.

Fénypászmák döfik keresztül tenyerét és behajlított ujjait. Rengeteg picike kéklő gömb szállingózik elő markából, majd két méterrel előtte ismét egyesülnek. Egy vékony női alak jelenik meg. Dús haja mélykék, laza kontyából elszabadult tincseivel játszik a beköszönő szellő. Fehér ruhája hosszú és csillogó, világoskék, áttetsző szárnyai meg-megrezdülnek. Egy tündér. Teljesen elbűvöli.

Megbabonázva lép hozzá közelebb. Kezét nyújtva táncra kéri. Táncolnak és a kobold boldog, tündére szépségében és mosolyában gyönyörködik. Idilljük megigézi az erdő lakóit. Azonban a kobold kardot ránt és megvágja a tündért, amikor eszébe jutnak a mesék és a gazdagság. Tébolyultan vagdalkozik, ám a tündér elkerüli csapásait, majd egyetlen gyors mozdulattal megszerzi kardját és belé mártja. A kobold hanyatt vágódik és eszméletét hagyja.

A döbbent, borzongó erdőlakók lélegzetvisszafojtva figyelik, ahogy a tündér két tenyerét összeillesztve varázsigét mormol, aminek hatására a sebek begyógyulnak.

A magához térő kobold tekintete a tündér szomorú arcát fürkészi. Szempárja levendulakék és könnyes. Halkan ennyit mond:

- Nincsen semmim – és elfordul.

- Akkor téged akarlak! – kiáltja utána a kobold.

- Nem – a tündér hangja határozott és rideg. Alakja ismét szétesik, a fénygömböket felszívja az éjjeli égbolt.

A kobold szíve megfagy.

A mai napig ott térdel a tisztáson szobra

kezét esdeklőn az ég felé nyújtva.