A szerelem „bűne”
Junicsi Vatanabe: Japán szeretők
„Jegyezzétek meg, rejtély az egész!”
Szereplőink is csak találgathatnak, mire is vonatkozott e mondat, amit egy öngyilkos mondott utoljára. Akár a szerelemre is igaz lehet. (És még sok mindenre.)
A könyv két főszereplője: az ötvenhárom éves Kouki és a harminchét éves Rinko. Egy párt alkotnak, az ő kapcsolatukba enged igen mélyreható, tabuktól mentes bepillantást a regény. Az egyetlen probléma, hogy mindketten házasok. Ez lesz az első téma, amiről szót ejtenék. A szerelem bűn-e?
A könyvben mind Kouki, mind Rinko ismerősi köréből hozhatunk példákat, véleményeket. Rinkót anyja és a rokonság kitagadja, férje nem hajlandó elválni, magához akarja láncolni. Kouki felesége és lánya nyugodtan fogadja, ám ragaszkodnak a váláshoz. Kouki kollegái irigylik, a főnökség azonban áthelyezné máshova, miután kitudódik a dolog.
Többé-kevésbé minden társadalom elítéli az ilyesmit, pedig sok köze nincs hozzá. Ez az adott személyekre tartozik. Sokkal fontosabb, hogy egymás közt próbálják meg tisztázni a dolgokat, és ha már egyszer úgy alakult, hogy másnál kötöttünk ki, akkor ezt vállaljuk is. Persze, ez az én véleményem. Én biztos szeretném tudni, még ha nem is lenne jó élmény. Vannak olyanok is, akik úgy tartják, nem kell a másik nyakába varrni félrelépésünket. Nyilván egyén függő a dolog, tehát a továbbiakban úgy olvassátok az írást, hogy ez az én egyéni szemléletemnek felel meg. Szeretek őszinte lenni, legalábbis az ilyen közeli kapcsolatokban mindenképp. Az biztos, hogy jobb, ha egymásra figyeltek és nem a társadalomra.
Szintén felmerül a regény során a szerelem múlandóságának kérdése, hisz egykor házastársukat is éppúgy szerették, mint most egymást, de mindenesetre szerelmesek voltak. Rinko kevésbé, amit valahol megértek. Nem találkozunk Rinko férjével, de az apró részletekből olyan férfinak tűnik, aki számára a nő csak a kirakat része.
A szerelem elmúlik, legalábbis nem egy állandó, folyamatos érzelem, ám ez sok mindenről elmondható. A kérdés, mi marad a szerelem után és az megfelel-e nektek. Nehogy elkezdj valami általánosan helyes válaszban gondolkozni! Olyan egész biztos nincs. A válasz mindig személyre és kapcsolatra szabott. Ami jó az egyiknek, az katasztrófa lehet a másiknak.
Egy párkapcsolatban fontos szerepet kap a szerelem, de nem úgy, ahogy a nagy többség elképzeli. Szerintem két ponton lesz meghatározó: akkor, amikor elmúlik köztünk és dönteni kell, hogyan tovább, mi maradt meg belőle, tudunk-e kezdeni valamit az üledékkel, amit e sodró érzelem maga után hagyott. Valamint akkor, amikor egyikünk vagy másikunk újra szerelmes lesz. Ez ugyan nem biztos, hogy megtörténik, azonban előfordulhat. Ilyenkor ismét egy sor kérdéssel, egy sor meghozandó döntéssel szembesülünk. Mindenkinek magánügye, mihez kezd ezzel. (Én tuti nem mondom meg, mit tegyél, ahogy megítélni se tisztem a dolgot.) Bár szívesen hozzátenném, hogy igyekezzünk nem megbántani a másikat, ez olykor lehetetlen – ahogy a könyvben is látjuk −. Mondhatnám, hogy legalább a tiszteletet adjuk meg, ha nem tudnám, sajnos igen rossz, megnyomorító kapcsolatok is akadnak, amiből az ember csak nehezen szabadulhat. Vannak olyan helyzetek, amikor fontosabb meghúzni a határainkat, mint az, hogy a másikat helyezzük előtérbe. Inkább abban reménykedek, hogy nem kell ilyesmit megtapasztalnotok. Ez nem csupán egy párkapcsolatban, de szülő-gyerek kontextusban is nagyon kemény dió, sőt írhatnék bármilyen szoros kapcsolatot.
Innen nézve érdekes kérdés a házasság intézménye. Nem arról van szó, hogy azt mondom, olyan rossz dolog lenne, sőt megvan a maga szépsége, mint két ember szövetségének. Viszont kicsit visszás dolog is. Megígérni valamit, amit nem biztos, hogy be is tartunk, hisz ki tudja, mit hoz a jövő, pláne akkor, amikor a leendő férj és feleség még egymást sem ismeri igazán. De hát kinek a pap, kinek… El is lehet válni, elvégre nem a középkorban vagyunk, ám akkor minek egybekelni? Ráadásul arról még nem is szóltunk, hogy e szertartásból meg egyeseket kizárnak.
A regényben a két főszereplő igen sajátos módszerrel „küzdi le” a szerelem múlandóságát, kettős öngyilkosságot követnek el méreggel. (Otthon senki se próbálja ki, bár ez sem az én dolgom.) Talán furcsa lehet ez a befejezés számunkra, azonban több oka is van, amiért így történik. Az első, hogy bár általában azok lesznek öngyilkosok, akik már elvesztettek mindent, éppen a japánok rituális öngyilkossága a példa rá, hogy valaminek a megőrzése céljából is követhet el valaki ilyesmit. Ahogy az egykori szamurájok sok esetben a becsületüket kívánták megőrizni, úgy Rinko és Kouki szerelmét konzerválja ily módon. (Úgy gondolom, ez az egyik olyan elem a japán kultúrában, amit egy nyugati számára nehéz megérteni.)
Másrészt mind Kouki, mind Rinko számára csak az egymás iránti szerelmük marad, mint érték. Kouki már a történet elején leszálló pályára került a munkahelyén és csak még tovább bukna. Rinkónak semmije sincs a kalligráfián kívül és rá kell ébredjen, viszonya kivételével sohasem élt. Mindketten elszigetelődnek családjuktól is.
Harmadrészt – és vegyük észre, mennyire összefonódik ez a három dolog – a szerelmük minden mást felülír. Mind hallottuk már, hogy a szerelem vakká tesz, megőrjít, minimum igencsak kifordít önmagunkból. (Talán ezért sem rajongok érte annyira.) Ezt a könyv remekül bemutatja. Mind pozitív, mind negatív hozadékaival együtt. Egy örvény, mely magába szippantja Koukit és Rinkót.
Az ő szempontjukból nézve a legjobb dolog a legnagyobb boldogságukat megőrizve, annak emléket állítva meghalni. Mi bármit is mondunk rá, bárminek is tekintjük, ez végül is a két ember dolga; és ha csak nem szeretünk az igazság lovagjának, a nagy megmondónak a szerepében tetszelegni, nem kiáltozzuk, hogy ez bűn meg maga a Sátán és hasonlók. Mondom ezt úgy, hogy én személy szerint nem vagyok a szerelem rabja, kicsit túlzónak és röpke életű máznak tartom ezt az érzelmet, jobban szeretem a csöndesebb, nyugodtabb és mélyebb szeretetet. Ám ha valakinek e rózsaszín világ a mindene, csak tessék, valahol meg is értem, hiszen tényleg csábító dolog a szerelem, szó se róla.
Junicsi Vatanabe, Japán szeretők, Ulpius-ház, 2001.
