Ismertem régen egy lányt. Egy osztályba jártunk és azt hiszem, csak én vettem észre. Sosem beszélt, léptei hangtalanok, egész lénye olyan súlytalan. Mintha nem is létezne, még a tanárok se szólították soha, pedig mindig ott volt, ott ült mellettem leghátul.

Egyik nap némán felém nyújtotta fülhallgatója felét. Nem értettem, ráadásul az óra nemrég kezdődött, de gondoltam fontos lehet, így elfogadtam. Lágy melódia szólt, angyali hang, mely szavak nélkül is mesélt, ám elvesztettem fonalát, amikor megláttam, mit csinál a lány.

Finom, de határozott, hol nagyobb, hol egészen apró mozdulatokkal rajzolt. Jó ideig semmit sem tudtam kivenni belőle. Csak figyeltem. A zeneszám folyamatosan ismétlődött és teljesen elringatott.

Valahol agyam leghátsó traktusában, valahol a periférián érzékeltem csupán az idő múlását. Hogy néha elkezdenek mászkálni a többiek, akkor szünet volt; hogy bejött a tanár, hogy távozik.

Már a harmadik óra kezdődött, mikor lassan felismertem a kép egy-egy elemét. Kijárt utat, göcsörtös fát, távoli hegyeket, erdőt, madarat egy ágon, mókust a fatörzsén, egy kutyát az úton, az út mellett kerítés, néhol megrongálódott, megdőlt. Fenyők ölelésében egy apró házikót, kéményéből füst kígyózott elő. A kerítés mellett üres mező, hófödte. Végül a kutya mellett feltűnt egy emberi alak is.

Addig-addig koncentráltam a képre, hogy magába szippantott, szó szerint. A zene ide is befurakodott, aláfestve a meginduló havazást. A hatalmas pelyhek lassan hulltak alá. Én viszont rohanni kezdtem az után, aki az úton álldogált. Tanácstalannak tűnt, zavartnak. Mikor utolértem, rájöttem, a lány az, aki mindig mellettem ül.

- Mit csinálsz? – kérdeztem.

Nagy meglepetésemre válaszolt, bár lehorgasztott fejét nem emelte fel. Szép hangja volt.

- Keresem magamat.

Még jobban megdöbbentem.

- A hóban?

- Nem. Majd akkor találom meg, ha már elolvadt. Most várok, próbálom kitalálni, hol lehet.

- Nem lenne jobb, ha addig bemennél? – javasoltam a ház felé intve.

Felnézett, először a házra, majd rám. Egészen furcsa, csillogó ezüstszínű volt írisze. Bólintott és elindult. Én utána akartam menni.

Ekkor azonban hirtelen kilöktek a képből. A lány fejét lehajtva, rám se pillantva kivette a fülhallgatót fülemből. Némán összepakolt és elment.

Soha többet nem láttam, sose fogom megtudni, vajon tényleg ezüstszínű a szeme? Elolvadt már a hó? Megtalálta önmagát? Egyáltalán ki vagy mi ő? Talán egy tündér.