A prófétában Almusztafa, aki 12 évet töltött Orfalisz városában, most indulni készül, megérkezett hajója. A helyiek összegyűlnek, és arra kérik, búcsúzóul még beszéljen nekik szeretetről, munkáról, örömről és bánatról, szabadságról, bűnről és bűnhődésről etc. Hosszú lenne mindent elősorolni.

A próféta lényegében egy interaktív beszéd, ahol a közönség határozza meg a témákat. Mivel sokaknak kissé száraz, unalmas lehet e szöveg, azt ajánlom a témák, az író vagy e világnézet iránt érdeklődőknek, hogy pillantsanak bele a másik könyvbe is, mely válogatott írásokat tartalmaz. Ezek a rövid történetek már sokkal olvasmányosabbak és A prófétában is szereplő tanulságokat, nézeteket adják közre.

Almusztafa összesen 24 témáról beszél, amelyeket nem fogok teljes egészében ismertetni. Néhány érdekesebbet kiemelek, ami szép és/vagy elgondolkodtató volt számomra, így ez az írás a szokottnál is szubjektívebb lesz.

A szeretetről azt mondja, és lényegében ezen kellene alapuljon minden kapcsolat:

„nem birtokol és nem birtokolható”, „nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát”.

Érdekes az a kettősség, ami nála teljesen természetes:

„Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is.”

Hasonlóan látja az örömöt és a bánatot:

„Együtt érkeznek, és mikor egyikük magában ül veled asztalodnál, jusson eszedbe, hogy a másik az ágyadban aluszik.”

Egyetlen mondatával semmissé teszi az egyházak, egyéb vallási intézmények köré font glóriát:

„Mindennapi életed a te templomod és vallásod.”

Ennek szép példája a Khalil, az eretnek c. elbeszélés, ahol az eretnek segít a népen, míg a papok az ő verejtékes munkájukból hizlalják erszényük a szokásos maszlagokat hirdetve.

Érdekes az is, amit az evésről mond. Elismeri, hogy ölni kell ezért, úgy növényeket (!), mint állatokat. Azt mondja, asztalunk legyen oltárrá.

Egyszer olvastam egy a Krisna-tudatú hívők táborába tartozó nagy tanítóról. A könyvben szerepelt egy rész, ahol a férfi egy keresztény szerzetesen kérte számon a lelkek közti különbségtételt, ami a húsevésben nyilvánul meg. Nos, amellett, hogy mindenki azt és úgy eszik, ahogy óhajt (meg amire futja), azért én felhívnám a figyelmet arra, hogy ők is ölnek, csak a növény nem visít, legalábbis mi nem halljuk. Semmivel sem kevésbé jobbak ettől, és ugyanúgy különbséget tesznek a lelkek között. Egyáltalán nem kötelező húst enni, de szentnek se állítsa be senki magát, mert zöldségen él. A mértéktelenséget, pláne az ipari méreteket öltő pocsékolást én is elutasítom, és becsülöm a krisnások munkáját, a bármilyen okból vegetáriánusba sem fogok húst tömni, de azért vegyük észre, hogy elég ellentmondásos dolog, amit az előbbiekben leírtam.

A munkáról szólva ezt találjuk: „amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet.”

Nos, ez egy pszichológiai kutatással is alátámasztott tény, bár nem mindenkire és nem minden munkára érvényes. Csíkszentmihályi Mihályról és a flowról már írtam.[1] Most azért a lényeget újra közlöm: Csíkszentmihályi Mihály pszichológushoz köthető a flow (áramlat) fogalma, amely a boldogság egy lehetséges útjaként jelenik meg. Ez az állapot nem igen definiálható. Aki flow-t él át, annak megszűnik a külvilág, legalábbis minden az adott tevékenységhez szükségtelen része; a saját elméjéből is eltűnik minden felesleges; az illető csak és kizárólag arra koncentrál, amit csinál; eltűnik éntudata, megváltozik időérzéke. A kutatások szerint többször élünk át ilyen élményt munka közben, mint az oly áhított, passzív pihenés időtartama alatt. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy nem mindenki egyformán fogékony erre az élményre, ami sokkal inkább személyiség, mint munka függvénye. A felhozott példákban olyan munkakörben dolgozók is beszámoltak ilyen élményről, amiről azt hinnénk, nagyon unalmas.

Mindig vágyunk valamire, szeretnénk elérni valamit, netán küzdünk valami ellen, de vágyaink, még ha oly magasztosak is, mint a szabadság képesek zsarnokként uralkodni rajtunk. És amikor ez megtörténik, többé semmi sem lesz elég:

„amikor az árnyék elhalványul és szertefoszlik, a megmaradt fény egy másik fény árnyékává válik.”

A középpont s a felelős mi vagyunk:

A bölcs „saját elmétek küszöbére vezet benneteket.”

„ha egy zsarnokot akartok trónusáról letaszítani, legelébb önmagatokban kell elpusztítanotok azt a trónust.”

„Az, aki nem barátkozik össze a saját lelkével, az emberiség ellensége; az, aki nem lel vezetőre önmagában, szánalmasan elpusztul.”

A középpont, az alap mi magunk vagyunk. Persze szép és jó dolog a közösség, a mások segítése, a társadalmi szerepvállalás és mi egyéb, de ehhez először is nekünk kell rendben lennünk, különben csak kárt okozunk. Hogy köz(rö)hellyel éljek: Ha magadat utálod, mást se fogsz szeretni. Ha veszteségeidet nem dolgoztad fel, akkor könnyen másokon fog csattanni haragod, akit te épp kineveztél bűnbaknak. Ha állandóan azt várod, hogy valaki megmondja, mit tegyél, hogyan élj, akkor hamar egy zsarnok markában találod magad, aki amint nincs szüksége rád, elpusztít. Természetesen előfordulhat, hogy más segítségére szorulsz, ám általában aki nem barátja önmagának, az nem látja be szükségét, vagy nem fogadja el a segítséget.

Az utolsó témánk esetében már képesnek kell lennünk felül emelkedni önmagunkon és kinyílni, azonban ez is könnyebb, ha nem állunk hadban saját magunkkal. Ez a bűn és bűnhődés, illetve ehhez kapcsolódóan a jó és a rossz kérdése. Igencsak ingoványos talaj ez.

 „mi egyéb a rossz, mint a jó, melyet önnön éhsége és szomjúsága kínoz?”

Ez is egy válasz, egy nézőpont, de valóban minden esetben érvényes lenne? Mi a helyzet azokkal, akik pontosan tudják, hogy rossz, amit tesznek, és ezt is akarják, ez élteti őket? Egy ilyen torz lelket lehet csupán a jó hiányával magyarázni? Bizonyos esetekben igen, ám nem mindig. Valóban minden ember eredendően jó lenne?

„ha közületek valaki az igazság nevében büntetne, és a gonosz fára fejszét emelne, vizsgálja meg elébb a fa gyökereit; És ott találja majd gyökereit a jónak és a rossznak, a gyümölcsözőnek és a magtalannak, egymással összefonódva a föld hallgatag szívében.”

Mi alapján döntünk jóról és rosszról? Vajon az a helyes megoldás? Bizony könnyű eltévedni.

„aki talpon maradt és aki elbukott, ugyanazon ember, aki önnön törpe lényének éjszakája és önnön istenlényének napvilága között áll a félhomályban.”

E szerint mi, emberek két szélsőség közt állunk. Mi az, ami egyik vagy másik irányba mozdít minket? E kérdésnek sincs egy abszolút, mindig igaz válasza. Hiszen van, aki megannyi szenvedést is túlél, s még ha egy időre torzul is, képes ebből jól kijönni és nem egy szörnyeteggé változni, míg mást akár egyetlen fájdalmas élmény is leterít és egész életére egy groteszk és borzalmas, kegyetlen lénnyé formál. Miért? Mi a kulcs? Csak rajtunk múlna?

„a bűnös gyakorta áldozata a sértettnek.”

Ez az a mondat, ami szerintem sokaknál kiveri a biztosítékot. Könnyen eszünkbe juthat, amikor azzal jönnek, hogy a nő provokálta ki, hogy megerőszakolják és hasonszőrű megjegyzések. Megvallom, elsőre nekem is összerándult a gyomrom ezektől a szavaktól. Azonban jobb, ha kicsit utána járunk a dolognak, mert mint ez a példa is mutatja, könnyű egy mondatot, félmondatot vagy bármilyen részletet félre értelmezni.

Először is ott a gyakorta szó, ami már azért gátat szab annak, hogy minden esetre vonatkoztassuk az állítást. Másodszor érdemes megnézni a szövegkörnyezetet, vagy más erre a témára vonatkozó szöveget a szerzőtől. Így már árnyaltabb, pontosabb képet kapunk.

Jelen esetben érdemes elolvasni a Zokogó sírok c. elbeszélést. A történetben három embert ítélnek halálra: egy fiatal férfit gyilkosságért, egy nőt házasságtörésért és egy idős embert lopásért. Később megtudjuk, miért tették, amit tettek. Mindegyikük testét eltemeti valaki. A fiatal férfiét a lány, akit egy adóbeszedő akart megerőszakolni, ezt akadályozta meg a gyilkos. A nőét egy férfi, aki gyermekkori szerelme volt. A nőt apja, amíg ez a férfi távol volt, hozzáadta máshoz, akit a lány nem szeretett, és aki rosszul bánt vele. Egyébként pedig csak beszélgettek, amikor a férj „rajtakapta”őket. Az idős emberét felesége, aki elmeséli, hogy férje a papoknak dolgozott, ám elbocsátották, mert már öreg. Gyermekeik még nem tudnak dolgozni. A férfi hiába akart másik munkát találni, aztán koldulni, végül a papoktól egy kis búzát kérni, mindenki elutasította, így ellopott abból a búzából, amit ő maga termesztett.

Ugye, hogy más már az a bizonyos mondat?

Megjegyezném, nem egyszerű feladat megérteni a bűnöst, főként, ha mi vagyunk az áldozat vagy hozzátartozója. Valahol érthető is, hogy akár meg se kísérelünk ilyesmit. Viszont az is igaz, hogy hosszú távon, ha nem rendezzük ezt valamiféleképp magunkban, az megmérgez minket.

Végezetül egy kis útravaló: Sose feledd, amit találsz,

az nem az igazság, hanem egy igazság.

(kiemelés tőlem)

Kahlil Gibran, A próféta, Helikon Zsebkönyvek 6., Helikon kiadó, 2015.

Kahlil Gibran, Lázadó lelkek, STB könyvek, 2010.

[1] http://aoisakura.blog.hu/2016/06/16/kosarlabda_es_pszichologia