Meghaltam. Semmire sem emlékszem halálom körülményeiből. Csak tudom.

Éppen hajókázom. Nem látni, csak érezni a vizet, ahogy ringatja a csónakot alattam.

Mintha a saját temetésem hangjai szivárognának ide. Bárhol is legyek, sirató ének hangjait hallani, legalábbis valami olyasminek hangzik, mert egy mukkot se értek belőle. Valaki dobol, bár az ének elnyomja, néha meghallom.

Két oldalt tusfekete sziklák rücskeit látni, néhol még az ecsetvonások is kivehetőek. Várjunk csak! Látni?

A csónakban előttem felfedezek egy kristályt, mely ontja sápadt fényét. Egy bot tetején ül, mellette egy csörgő. Tényleg! Ennek a hangjára tértem magamhoz.

A bot nem egy köpenybe burkolózott fogatlan vén boszorkához tartozik, ahogy vártam. Nő, de fiatal, köpeny nincs rajta, sőt azt hiszem, ruha sem. Egész alakja fekete, körvonalai ezüstösen fénylenek, derékig érő haja, akár a holdfény. Felém fordul. Szemei kontúrjaihoz hasonló színben pompáznak. Aprót biccent felém és visszafordul.

Hirtelen elhallgat az ének, helyette valami kísérteties húros hangszer hangjai szállnak. A sziklák is elfogynak. Baloldalt erdő, színei épp olyanok, mint a nőé. Jobboldalt kunyhók sorakoznak. Előttük emberek, engem bámulnak és hangos sutyorgásuk ide hallatszik. Mi vagyok én? Valami helyi látványosság? – méltatlankodom gondolatban.

A nő felel rá:

- Találgatnak, hogy hova kerülsz.

Éppen csak elhagyjuk a falut, vízeséshez érünk. Egészen abszurd. Baloldalról zúdul alá és egyenes vonalban, a mi folyónkra merőlegesen, folytatja útját. Ahogy elhaladunk mellette, semmit sem érzek, se sodrást, se vízpermetet.

A sirató ének újra felhangzik, mögüle néha előbukkan a dob hangja vagy felcsendül egy csengő.

Hamarosan egy városba érünk. Alvilági, japán stílusú Velence, ha össze akarnám foglalni. Színeiben, mint eddig minden, egy fekete-fehér kép negatívja. Itt is jó néhányan megnéznek maguknak, de a legtöbben észre se vesznek, megvan a maguk dolga.

A város végén hatalmas kapuhoz érünk, ami nesztelenül kitárul előttünk. Becsorgunk. A palotába. Végül egy végtelenbe vesző teremben a folyó tóként végzi. A nő a mólóhoz visz, és szó szerint kirak. Az éneknek vége szakad.

- Menj hozzá! – adja ki az utasítást.

Nem értem.

- Kihez? – kérdem remegve. A terem homályba burkolózó végéből érkező kísérteties hangok szétfoszlatják eddigi nyugalmam.

- Az Úrhoz.

És akkor felébredtem.