Helyszínünk Franciaország a II. világháború idején, ahol főszereplőnk Maillat és cimborái várják a fritzek érkezését. Két napig követjük Maillat életét, életének utolsó két napját. E röpke időben minden összesűrűsödik, egy élet és a háború tökéletes kivonata.

A következőekben olyan elemeket, jeleneteket és idézeteket mutatok be, melyek (számomra) kulcsfontosságúak, hatásosan érzékeltetik a háború természetét és hatását az emberre.

Nagyon érzékletes az a fajta jelenet, melyben először már-már idillien beszélgetnek a barátok, akár olyan hétköznapi dolgokról, mint milyen lesz a ház, amit egyikük épít, míg a következő percben már a földön hasalnak, mert lőnek. Bár ez nekünk meglepő, nekik mindennapos, teljesen természetes.

Ugyanakkor még a legegyszerűbb beszélgetésekből is érződik egy olyan fajta erőszakosság, indulat, mely jelzi, ezek nem békeidők. (Ez a pont kifejezetten szubjektív meglátás, lehet, hogy csupán természetemből fakadóan látom ezt bele.)

A már szinte otthonos közeg ellentéte a kikötő. Míg előbbiben Maillat emberi lény, személy, akinek megvan a maga helye, szerepe, addig a városban sétálva: „Maillat ismét elmerült a tömegben, s nyomban újból kevesebbnek, üresnek és névtelennek érezte magát. Mintha egyszerre nem lett volna személyes sorsa.”

Minden bizonytalan s ideiglenes. Mint a behajózási hivatal rózsaszín épülete, melyet másodjára nem talál, mert lebombázták. Az előbb még ott volt, most már nincs. (Ennek érdekes ellenpárja a ház, amelyben két lány lakik, akiknek azon kívül semmije sincs és szinte az egyedüli épen maradt épület a legvégéig.) Hiába is keresne bárki biztonságot, hisz Maillat is feljut nagy nehezen egy hajóra, mely még ki sem fut, megtámadják s végül a lángok martalékává lesz. Mégis elemi ösztönnel védelmezik a bent lévők azt a lyukat, ami valójában alig nyújt védelmet, ahova csak benéz főszereplőnk és a következő fogadja: „Megdöbbentő látvány volt ez a megannyi félelemtől eltorzult s gyűlölettől mégis sajátosan kegyetlen arc.”

Az eddig felsoroltak azonban csak a színek, árnyalatok a képen. A körvonalakat három elem (és ami hozzájuk kapcsolódik) adja meg: a hajó, a beszélgetés a pappal, aki a társaság tagja és a már említett, épen maradt házban történtek.

Az utolsóval indítanék, mely a könyv első jelentével párba állítva, megmutatja, hogy lesz Maillat-ból az az ember, aki bevallja: „én már tudom, mit érez egy gyilkos. Egy pillanatra szinte megdicsőül. Aztán visszahull a mélybe.” Míg a regény első helyszínén Maillat képes elsimítani a konfliktust, addig a házban tett második látogatása alkalmával teljesen kivetkőzik emberi mivoltából. Bár a házban egy súlyosabb problémáról van szó, konkrétan két katona akarja megerőszakolni a tizenéves kislányt, Maillat „többet tesz a kelleténél”. A második férfival is végez, aki pedig az életéért könyörög. Ráadásul mindezek után a lányt is megerőszakolja. Habár a lány előtte maga kínálkozik fel, hogy maradásra bírja, már ellenkezik, amikor az önmagából kivetkőzött férfi rámászik.

Az égő hajóról Maillat a vízbe veti magát és megmenekül, ám a többség nem követi példáját, hiába lenne lehetőségük, hogy megmeneküljenek.  Mintha valamiféle transzban lennének, csak várják a halálukat. Ugyanez a bénultság uralja el őt, amikor harmadjára is visszatér a lányhoz és elkezdődik az újabb bombázás, ő pedig csak fekszik az ágyban ahelyett, hogy lemenekülne a pincébe, még a lány sem tudja magához téríteni.

De miért lesz Maillat is ilyenné? Miért adja fel, holott már számtalanszor megmenekült?

Ennek kulcsát én egyrészt abban látom, hogy megrázta a tény, hogy ő is mennyire aljas dolgokra képes, a társaság felbomlott, talán bele is fáradt az egészbe. Másrészt, ami szerintem a leghangsúlyosabb, Piersonnal, a pappal való beszélgetése során kerül elő.

Maillat számára a háború döbbenet, valami elképesztően abszurd dolog. Képtelen magáénak érezni, hinni benne, sőt semmiben sem tud hinni. Valamilyen oknál fogva mi emberek úgy tudunk csak élni, ha hiszünk valamiben, ha van az egésznek valami értelme (ami egyébként szerintem nem igaz, csupán mi ruházzuk fel vele). Hosszú távon, ha nem leljük meg ezt az értelmet, megőrülünk, felmondjuk a szolgálatot, vagy épp a gyűlölettel helyettesítjük azt, ami hiányzik. Érdekes dolog a gyűlölet, mert nem csak az értelmetlen élet pótcélja, de a vak, buzgó hívők jellemzője is.

Végezetül megosztanék két mondatot, mely jól reprezentálja nem csak Pierson és Maillat különbözőségét, hanem a háborúhoz alkalmazkodott ember és az erre képtelen nézőpontját is:

„Milyen szép éjszaka.”

„Már-már kiszaladt a száján: Ezen a szép éjszakán emberek égnek el elevenen.”

Robert Merle, Két nap az élet, Európa Könyvkiadó, Bp., 2013.