Fáradtan, izzadtságtól vizesen lépett be ebbe az ismeretlen városba, amit egyáltalán nem is jelölt térképe. Talán azért, mert nem is létezik? Egyértelműen valamiféle érzékcsalódás volt. A nemrégiben készülhetett épületek kész műremekek, mégsem lakik bennük senki. Sehol egy teremtett lélek. Minden kong az ürességtől s így sokat veszít szépségéből.

Ez csak illúzió, lelketlen szépség, ami pár percig képes megbűvölni, utána… Elkezdett rettegni, a félelem kígyója körbeölelte elméjét, hogy elevenen eleméssze. Mert az illúzió mindig csapda, ragadós pókháló, amelyből nincs menekvés. Mire feleszmélsz, már zsákmány vagy.

A zsigereiben érezte, hogy készül valami. Feszülten várt, megdermedt, egy tapodtat sem mozdult. Összerezzent, amikor arcára hullott egy verejtékcsepp csapzott hajáról.

Ugyanazon pillanatban mögötte felharsantak egy dal első hangjai. Örömtől duzzadt, az életet dicsérte, ünnepelt. Hirtelen a csendbe robbanó eksztázisa elsöpörte félelmét, izgatottan fordult vissza a hangforrása felé.

Az előbb még üres szökőkút most működött. Az égen függő szokatlanul sápadt Nap most felizzott, fényes, arany nyílvesszőket bocsátott útjára. A szökőkút vízfüggönyeibe csapódtak. Alig akart hinni a szemének, a nyilak nem hatoltak át a vízen, hanem lepattantak róla, s ahogy szögük megváltozott más-más színárnyalatot öltöttek magukra. Amikor pedig a porba csapódtak, fényük fellángolt s a lángokból egy ember lépett elő.

Hamarosan már rengetegen voltak a téren, nevetve táncoltak. Először még mindenki a maga ritmusában, stílusában, ám lassan összeszoktak. Lenyűgöző volt, ahogy emberek ezrei követték egyszerre ugyanazt a koreográfiát. Aztán a zene elérte tetőpontját, majd ahogy jött, véget ért. A táncosok megmerevedtek, mintha valaki megnyomta volna a kozmikus stop gombot. A szökőkút kávája felragyogott. Amikor a fény elhalványult, az emberek már ugyanolyanok voltak, mint bármely más város lakói.

Döbbenten állt a téren, körötte mindenki sietett a dolgára. Kicsit arrébb ment és letelepedett a szökőkút melletti padok egyikére. Így legalább nem volt útban és pihenhetett. A szökőkutat fürkészte, hátha rájön a varázslat nyitjára, azonban ahelyett csupán egy ismeretlen jelekből álló írást fedezett fel a kút kávájára vésve. Furcsa mód másodjára már képes volt elolvasni:

Ahol a napsugár először megtörik, ott a Fények városa újjászületik.