Már jó ideje minden áldott nap zongorázott, felkeléstől lefekvésig csak ült ott és ujjai maguktól játszották a legkülönfélébb dallamok sorát. Néha énekelt is. El akarta fedni a csöndet, mely a léptek hiányának nyomán egyre mélyült. Túllicitálni a vízesés zubogását, melyet már látni sem kívánt. Szorosan lehunyta hát mindig szemét s csak a zenére koncentrált, azonban még így is nehéz volt elfelejteni, mennyire várta, hogy valaki újból szétválassza a lezúduló víz függönyét.

Egy legenda hercegnője volt ő, akiről úgy tartották, egy sárkány tartja fogva a vízesés mögött rejlő barlangjában. Csakhogy ma már senki nem hitt a legendákban, s ha egy-egy ifjú mégis megjelent, csak a kíváncsiság hajtotta, a vágy, hogy leleplezze a hazug mesét. Ahogy jöttek, úgy távoztak is, olykor még köszönni is elfelejtettek.

Ő maradt, bár nem volt fogoly, s a sárkány – ha létezett is – inkább volt a saját démona. Benne élt.

Már rég eltemette álmait s reményeit, amikor egy a vállára nehezedő kéz szakította félbe játékát. Olyan rég nyitotta ki utoljára szemét, beletelt pár percbe mire végigmérhette látogatóját, aki a többiekkel ellentétben a barlang mélye felől érkezett.

Egy félig ember, félig sárkány lény volt, gyönyörű és kissé félelmetes, őt hívta. Felemelkedett a zongora mellől és követte.

Már meg is feledkezett a zongoráról, amikor egy nap annak hangjára ébredt. Szép dallam volt, napfény, mely melengette, ellenállhatatlan illat, mely magához csalogatta.

Ketten ültek ott: egy idegen a hangszernél, ő játszott. A hibrid lény mellette, teljesen elvarázsolva.