Késő éjjel volt, mire hazaértem. A szobám ajtajában majd’ hasra estem egy cserépben. Csak virágföld volt benne, mégsem rúgtam arrébb vagy borítottam ki. Úgy véltem, talán később nő ki belőle valami, így időnként megöntöztem. Az ablak mellett kapott helyet az asztalomon.

Már két hét eltelt, és még mindig nem történt semmi. Talán tévedtem. Mégse volt szívem kiborítani a földet.

Már meg is feledkeztem róla, amikor egy nap leültem dolgozni, bekapcsoltam egy számot. Alighogy felcsendültek az első hangok, szemem sarkából észrevettem azt a különös ragyogást, mely az üresen árválkodó cserepet körülölelte. A föld mocorogni látszott. Megdörgöltem a szemem, de továbbra is úgy láttam. Aztán előbújt egy harsány zöld hajtás. Mintha csak a zene táplálná, hihetetlen sebességgel növekedésnek indult.

Az első tetőponton bimbót hozott, majd az azt követő csendben hallottam, ahogy a bimbó szétpattan s az újra meginduló dallam ív kibontotta. A szétterült szirmok közt egy sápadt, apró test feküdt.

A bársonyos szirmok szinte azonnal fonnyadni kezdtek. Ahogy azok összetöpörödtek és megbarnultak, úgy töltődött fel élettel az apróság. Amint felébredt, felállt. A zene záró hangjára elrugaszkodott  és kirepült az ablakon.

A hirtelen mozdulattól szerteröppenő hervadt szirmok visszahulltak a földre és eltűntek.