A csend hangja – suttogta. Lélegzete csiklandozta fülem. Borzongás futott végig bőröm minden négyzetcentijén.

Szél simított végig arcomon, gyengéden ébresztve. Kinyitottam szemem.

Elsőre azt gondoltam, a Végítélet káoszát látom, aztán lassan megleltem a körvonalakat, és máris egy gyönyörű panoráma festményt láttam magam körül.

Sivatagot, havas hegyvidéket, sűrű erdőt, tiszta tavat és végeláthatatlan mezőt ábrázolt, sőt elevenített meg.

Hamarosan ismét nem voltam képes eldönteni, mit látok. A szél felkavarta a sivatag homokját, az apró szemcsék mégis mozdulatlannak tűntek. Egy tetőtől talpig beburkolózott alakot pillantottam meg, aki hirtelen összecsuklott és elterült a porban, ugyanakkor továbbra is ott állt. Rögvest kidobta elmém a megoldást: ketten vannak.

Tekintetem a széllel együtt továbbsiklott. A hegyvidéken vihar tombolt, a sötét fellegekből szállingózó hópelyheket dühösen dobálta-pofozta a szél, mégis olyan lassan hullottak, hogy tisztán láttam különleges formájukat. Ezúttal két alak tűnt fel, öltözékük alapján egyértelmű volt, hogy két különböző személy. Sétáltak, lábnyomaik ott sorjáztak a hóban, duplán. Egyszer egymás mellett, ahogy kéz a kézben haladtak; és jóval távolabb, egyre távolabb egymástól.

A szél továbbállt, már az erdő leveleinek tengerét borzolta, köztük matatott. Egyet a lábam elé sodort, egy másik az arcom előtt lebegett egy helyben, akár a szellemek. Egy fiatal lány állt előttem, felhúzott íjjal és a nélkül, szemével őrizve nyila útját. Volt egy nyíl a húron, egy a levegőben megdermedve és egy becsapódott a fa törzsére akasztott céltáblába.

A szél már a tavat súrolta, melynek közepén szikla emelkedett. A szürke, rücskös kőtömbön egy férfi ült. Úgy festett, meditál. Előtte egyszerűen díszített kardhüvely feküdt, mint ajándék az istenek oltárán. Mindeközben a kard a férfi kezében is volt, aki különböző mozdulatokat gyakorolt a sziklán egyensúlyozva, olyan kecsesen, akár egy táncos, tekintetéből és lényéből mégis hatalmas erő, fegyelem és elszántság áradt.

A következő szélroham a napfényben fürdő mezőre taszított. Végigsöpört rajta. Az ott heverő testemre virágszirmokat szórt.

- Tudod, hogy nem találtad meg a helyes megfejtést, ugye? – kérdezte ő.

Mellettem hevert, ránéztem, kiszedtem hajából a belegabalyodott zöldet.

- Most már igen – feleltem és a minket figyelő önmagamra emeltem tekintetem. Tudtam, ő már feloldotta a paradoxont.