Otthonra vágyott, menni akart, hazatalálni. Vágya egyre erősebben dübörgött benne, követelte az indulást, míg végül egy nap rálépett az útra.

Az útra, mely elviszi innen a hatalmas pókok által teleszőtt erdőből, az elmocsarasodott tó mellől, a korhadt faházikóból, melynek végében gazok fojtogatta kert húzódik. Elviszi erről a helyről, ahol már csak ború, rettegés és utálat uralkodott, ahol képtelen volt többé békére lelni.

Már kint járt az erdőből, amikor a fák utána kiáltottak:

- Ne menj!

Ő megállt, de nem fordult meg, úgy felelt:

- Nem fordulok vissza. Ne várj rám!

A percnyi csönd után újra felhangzottak a dobok, újra mozgásra bírva lábait. Míg ő folytatta útját, lépés lépés után fáradhatatlanul, addig a fák egymásnak susogták el a választ, amit kaptak; aztán döntöttek. Lerázták magukról a pókok hálóit.

Ő csak ment tovább.

Felébresztették a mély álomba menekült vadakat, és azok elkergették vagy épp széttépték a pókokat.

Ő még mindig nem fordult vissza.

A tó és a szél összefogott és a mocsár helyén újra tiszta víz csillogott a napfényben, mely kiégette a kertet ellepő gyomokat, majd vihar érkezett, lerombolta a viskót.

Ő még mindig az otthont kereste, ahol békét lelhet.

A föld megette a romokat, amíg ő emésztett, az eső és a nap csodaszép virágokat nevelt a kertben, néhány fa pedig feláldozta magát és kidőlt.

Ő tovább vándorolt, bármennyire is megviselte már az út, érezte, most már nem lehet messze.

Manók és tündérek lepték el a tó partját, hogy a fákból új házat építsenek. Éppen készen lettek, amikor a fák izgatottan adták tovább a hírt: Megérkezett.

- Hazataláltam – mondta ő.