Szeretem az őszt, talán épp azért, mert hajlamos vagyok a depresszióra. Olyan, mint egy társ. A kapcsolatunk könnyen leírható, amolyan se veled, se nélküled állapot. Sejtem, erről most mindenki rögvest véleményt formált. Egészségetekre! Mindenki kiötölte, hogy ez jó vagy rossz, valószínűleg az utóbbira voksoltak többen. Én már csak úgy vagyok vele, hogy van. Jó vagy rossz, igazságos, igazságtalan, miért van; ezek olyan kérdések, melyek baromira feleslegesek. Nincs értelme ezen rágódni, az más tészta, hogy mire erre ráébredsz, épp eleget csócsáltad már.

Egyébként is rengeteg ítéletnek és címkének se értelme, se haszna, senkinek se lesz igazán jobb tőle.

Lö példa: attól még te és az autód sérülést szenved, hogy neked volt igazad egy adott helyzetben, te csináltad helyesen és mit se számít, hogy a másik fél csupán álmos volt vagy figyelmetlen, esetleg egy bunkó paraszt, aki azt hiszi, neki mindent lehet. Az egyetlen dolog, ami változtathat az eredményen, ha képes vagy felmérni a helyzetet és megragadod a lehetőséget, hogy elkerüld a bajt. A tagadás és a bűnbakkeresés, az önigazolás és társai nem sokat segítenek.

És vannak dolgok, amik csak vannak, csak megtörténnek. A depressziós ciklusok számomra ilyenek, vannak, jönnek és mennek. Nem sokra mentem azzal, hogy (sokféleképp) hadakozni próbáltam vele. Olyan, mint a köd az őszi reggeleken, van, és ha eljön az ideje, feloszlik, de addig hiába próbálod te a lámpáddal elkergetni.

Szeretem az őszt, őszi reggeleken vezetni. Van valami varázslatos egy ködös tájban, elbűvöl, megváltoztat, kizökkent, mert − bár már ezerszer jártál ott – minden más. Nem látsz el messzire, az útnak és minden másnak nyoma vész, és ez izgalmas. A körvonalak elmosódnak, semmi sem tiszta, minden csupa sejtelem. Paradox módon mintha szabadabb lennél, mint a nyári verőfény által rajzolt keretek között. Talán ez már tényleg őrület, csodálni valamit, ami másokat megrémít, lehangol… Épp olyan, akár ha azt mondanám, szeretem a depressziómat, és ez egyre kevésbé áll távol tőlem, eléggé megszoktuk már egymást.

Aztán amikor kiérsz a ködből, akkor döbbensz rá istenigazából, mennyire meg tud változtatni mindent. Az őszi napfény minden nappal egyre lágyabb sugaraiban fürdő táj újnak fest, mintha akkor látnád először.  Mégis van egy patinája, nem azért, mert már jártál itt. A föld, a növények, a házak mind kicsit öregebbnek tűnnek, kicsit fáradtnak, de méltóságosnak. Olyan méltóság ez, amit csak az idő adhat meg.