Már nem is emlékeztek arra az időre, amikor még nem voltak együtt, mintha olyan nem is létezett volna.

Egy nap mégis elváltak, Hit ott maradt egyedül a házban, míg Remény az utakat rótta.

Nemsokára mindketten szenvedtek a magánytól és az éhségtől. Az emberek, akik eddig táplálták és szerették őket, most elmaradtak mellőlük. Hit hiába várta őket, Remény hiába fordult hozzájuk.

- Hogy reméljünk, ha nincs hitünk semmiben? – förmedt rá az egyik járó-kelő Reményre.

- Hogy higgyünk bármiben is, ha egy szikrányi reményünk sincs? Ezt üzenik neked az emberek – adta át a hírhozó Hitnek, aztán magára hagyta.

Hit szomorúan felsóhajtott:

- Igazatok van, de semmit se tehetek, egyedül maradtam.

- Barátkozz meg vele! Nem vagyunk egyek, különálló, független létezők vagyunk – kiabált vissza dühösen Remény, mire egy másik lakos gyereke sírva fakadt.

Végül az emberek elüldözték Reményt és elfelejtették Hitet.