Álmaimban találkoztunk. Akkor, mikor éjszakánként megszólított a zongora hangja, akkor lassan előtűnt alakod és táncra hívott. Kezem kezedbe rejtettem, elfogadtam a meghívást. Ekkor újabb szólam csatlakozott a zongorista játékához s megszólalt a hegedű is. Hagytam, hogy vezess. Te jobban ismered a zenét és a táncot. Tudod mindazt, amit én nem. Hagytam, hogy átjárjon a varázslat, az éjjel s az álom bűbája.

Csak táncoltunk, hagytuk, hogy sodorjon a dallam, amerre akar.

Mindig azt kívántam, bár örökké tartana, mert olyan könnyű voltam, hogy a lábam éppen csak érintette a földet, amelybe máskor belesüppedt lábfejem. Mert akkor egyek voltunk, amíg szólt a zene, te lehettem.

Álmaimban találkoztam veled, akivé lenni akartam, ám vágyamat beteljesíteni nem tudtam. Én én maradtam minden reggel. Te pedig a tünékeny álom, mely csupán addig él, míg a dallam. Amíg a zenész megszólaltatja a zeneszerző álmát, de én pocsék zenész vagyok. Hiába látlak és érezlek álmaimban, képtelen vagyok életre hívni téged.

Minden éjjel megfogom a kezed és az minden reggel kicsusszan az enyémből, amint átlépem a határt álom és valóság között.

Mert a valóság csupán én vagyok.