Állt az áruházban és arra gondolt, még néhány nap és kiürül, ahogyan az utcák is. Mindjárt itt a karácsony.

Az üres szó gyakori szereplő volt szótárában. Ez az űr most pozitív volt, de mint mindennek, ennek is ott voltak az árnyoldalai, azok az ürességek, melyektől elfacsarodik az ember szíve, már ha éppen nem az, ami üres. A hideg lakások űrje, az üres asztalok, üres székek, a hiányzó fa vagy az alatta tátongó űr. Az anyagi hiány legkülönfélébb formái, a nyomor kifejeződései.

Akkor azonban, abban a jelenben és saját gyermekkora emlékei között egy másfajta üresség ütötte fel fejét, mint a szépen rendezett virágágyásban az alattomos gyomok, melyek megfojtják a virágok szépségét. A szív üressége, a szeretet hiánya, mely mellett hiába van ott a fizikailag meleg fedél, az étel, a díszbe öltözött fa vagy akár a legkülönfélébb ajándékok. Űr, aminek nincs pótléka. Jeges üresség, amit semmi sem enyhít, ami miatt nem szerette a karácsonyt, amikor még szembetűnőbb volt a családjukat egész évben jellemző hiány.

Körülnézve ugyanezt az ürességet látta nem egy ember szemében, hallotta ki a szavaikból, érte tetten mozdulataikban, és fázott.

Az üres gyomrokat megtölti azoknak a munkája és adománya, akik állhatatosan dolgoznak azért, hogy enyhítsék mások szenvedését, sőt e szeretet annyi s annyi ember nyomorán segít, ha nem is mindenkin, ha nem is mindig.

Bárcsak ne létezne üresség egyáltalán.

Távollévő szeretteink hiányát épp azért érezzük, mert létezik közöttünk e kötelék, ami egyszersmind gyógyír is.

Azok, akik e napon is munkájukat végzik, talán találnak valami boldogságot abban, hogy segíthetnek, kapnak valami melegséget, azoktól, akiken segítettek. Legalábbis remélte, hogy így van.

A szeretet bármit képes pótolni, azt azonban semmi. Az üres szíveket nem lehet kacatokkal telihordani és azt várni, attól majd átmelegszik.

Csak állt ott, egy helyben lecövekelve és elsírta magát.