Szóval elérkezett 2018. Én valahogy nem igazán értem ezt az állandó felhajtást, egyik nap olyan, mint a másik, még akkor is, ha a naptár szerint január elseje van. A durrogtatástól viszont falra mászom, és nem csak azért, mert bármit próbálok, a macska rémülten kucorodik össze valamely általa biztonságosnak vélt búvóhelyen. Én magam is rühellem. Pont, tenni ellene nem sokat lehet, hiába mondaná az ember, a petárda tilos, meg úgy egyébként is, miért pont a lakóházak között kell ezt tenni, hogy oké, hogy neki joga van ünnepelni, nekem jogom lenne a saját otthonomban nyugodtan pihenni.

Ebben az egész mizériában és az Új év első pár napjában megmondom, mi húzott fel igazán: mi a toszért én vagyok az mindig, akinek ki kell bírnia, aki legyen toleráns bármilyen körülmények között, bármi áron? Ja, hát igen, mert I kisasszony bármit eltűr, nem akar bunkó lenni, inkább alázatosan hallgat, és ezzel teljesen kiakaszt. Csak azért nem fojtottam még meg, mert egy testen vagyok kénytelen osztozni vele. Bár az is igaz, ő pusztán bűnbak a részemről, hisz a legtöbb esetben maximum azzal lehetne némi nyugalmat elérni, ha jól pofán vágnék néhány embert, abból viszont végeredményben csak nekem lenne bajom.

És hát basszus, nem éri meg. Persze, most én tűnök gonosznak, de elmondok két-három példát, talán kiviláglik belőle, bizonyos emberek nem értenek abból, ha szép szóval igyekszel elmagyarázni, hogy te is létezel, és jó néven vennéd, ha abbafejeznék, netán mérsékelnék tevékenységüket. Mert őket nem érdekli más, a legkevésbé sem, valamint csak és kizárólag akkor vesznek észre, ha lesüllyedsz a szintjükre (vagy akkor sem). Csupán nekik vannak jogaik, te meg ott vagy ezek mellett, között és egy idő elteltével rohadtul frusztrál, hogy okos enged, szamár szenved alapon neked nem marad semmi lehetőséged. (Alapból baromság ez a mondás, mert aki enged, előbb-utóbb ott találja magát, hogy szenved is, mert ilyen ez a világ.)

Példa 1.

Már írtam kedvenc szomszédaimról, akik alattunk laknak. Öt éve kapom meg a Családi élet árnyékában c. valóságshow részeit, naponta rendszerint legalább kettőt, holott a büdös életbe nem kértem én ilyen szolgáltatást, lemondani meg lehetetlenség. Próbáltam én (meg még legalább ketten-hárman) értelmes, moderált módon megkérni őket, hogy szüntessék be a műsorsugárzást, feleslegesen. Rendőrt hívni se lenne több értelme, azzal ő sem tudna mit kezdeni, hogy e véglényekben sem szeretet egymás iránt, sem tapintat mások iránt, sem szégyenérzet nincsen, megölni meg még nem akarták kolóniájuk tagjait. Aláírom, nincs hangszigetelés és hát sok mindent hallani máshonnan is, nincs ezzel baj, velejárója az itteni életnek. Azt is elhiszem, minden kapcsolatban, minden családban előfordul hangos szóváltás olykor-olykor. DE most komolyan ezek vagy süketek, vagy elromlott a hangerőszabályzójuk, mert minden egyes problémájukról értesülök, anélkül hogy hallgatóznék. Nem, nem vagyok egy pletykára szomjazó ember, nem érdekel, hogy melyik gyerek nem akar felkelni, melyik hisztizik, melyikkel milyen gond van, hogy ki kit kivel csalt meg, ki kinek a pénzét költi, hova rakta, ki mit nem fizetett be. Határozottan szeretnék reggel csöndben felébredni, este elaludni vagy nyugodtan olvasni, netán megnézni egy sorozatot a gépen normál hangerővel. (Tévét már nem nézek, mert abban aztán semmit se találni.)

Példa 2.

Értem én, hogy az emberek nagy része itt nappali, hagyományos életmódot folytat. Reggel 8-9-re megy munkába, valamikor délután/este jön haza, de nálunk kicsit más a helyzet, párom különböző műszakokban dolgozik, teljesen más időbeosztás, én meg itthonról. Tudom, az én bajom. Azért tán leírhatom, nem egyszerű. Nem pusztán a már említett szomszédok miatt, ők is sokszor vannak itthon és megy a szokásos műsor, mert elég annyi, hogy ketten egy légtérben tartózkodjanak, már beindul a show. Itt van még ez a park is körbezárva. Azon igyekszel túltenni magad, hogy valami nagyon idióta ötletének köszönhetően itt a játszótér, tehát premier plánban kapod a visítást, mert él a tabu, hogy gyerekesekkel nem jó kikezdeni, meg hát minél kisebb, annál hangosabb és gyerek, hadd csinálja, nem ülhet kussban egész nap, a játszótér meg itt van. Puff neki. De amikor tizenkét év körüli srácok huszadjára bömböltetik telefonjukról valami nagymagyar zenekar Hol vagytok székelyek refrénű slágerét, akkor azért eleged lesz. Kinyitod az ablakot és higgadtan megkéred őket, legalább halkítanák le egy csöppet, élnek itt mások is és (uram bocsá!) meglehet, nem ezt szeretnék hallgatni. Hamarost kiderül, te vagy a hülye, hogy egyáltalán szólsz, hisz csak kiröhögnek.

Példa 3.

Új év ide vagy oda, éppen kezded kiheverni alváshiányod, mely egyenes folyománya a durrogtatók szabadságjogának, ez azonban legalább tényleg csak egy évben egyszer van, észreveszed, hogy a macska nyaka véres, meglátod a sebet, a hiányzó szőrt és frászt kapsz. Felpörgetve körbenézel a lakásban, jól sejtetted, ezt nem valami baleset okozta, tehát csak valami bőrnyavalyáról lehet szó. Doki kéne… elseje van. Reggelre az idegeid szanaszét merednek, mert egyébként se vagy százas, így alig aludtál a tévképzetektől, miszerint a macskát reggelre vérbe fagyva találod, úgy kikaparja a nyakát. Ezek után szembesülsz vele, saját, jól megszokott állatdokidat nem éred el, aminek egymillió oka lehet, te viszont már a plafonon rohangálsz, így elviszed valaki máshoz. Odaérsz, előtted női páros három kutyával, ettől a macska is idegzsábát kap, nincs mit tenni, majd túl leszünk rajta. Nyílik az ajtó, betoppan egy újabb nő, közli, neki el kell menni kutyáért, de ha jön valaki még, akkor szóljunk már, hogy ő volt itt előbb. Itt azért összecsikordul a fogam, ez megy a taposás máson, de nem szólunk semmit. A három kutya be, a nő közben jön vissza s rám rebegteti pilláit, hogy nem engedném-e magam elé, csak egy gyors vizsgálat lesz és neki még 15 kutyát kell ma elhoznia. Eléri a célját, megszánom, legyen ez a napi jó cselekedetem, a macska éppen el van azzal, hogy az akváriumban úszkáló halakat lesi. Nő ki a kutyáért, ám nem ő jön vissza, először egy középkorú pasas toppan be egymagában. Nem telik el két perc, a férfi és a nő az én fejem felett vívnak azon, melyikük mehet be következőnek. Az újabb kutya elvonja a macska figyelmét a halaktól, én kezdek szédelegni az éhségtől, mialatt a nő be, a hapsi meg magyarázza, hogy neki csak recept kell meg pénzt hozott. Egyre dühösebb leszek és nem amiatt a három plusz perc miatt, amit az ügylete jelentene, hanem a belőle áradó arrogancia miatt, amivel elnyom, amivel kinyilvánítja, neki joga van az elsőbbséghez. I kisasszonynak köszönhetően nem szólok, pedig még csak meg se köszöni, amikor végez.

Mindezek ellenére I kisasszony továbbra sem tombol, nem öklöz, nem tapos, még mindig az a lány, aki reggeli bevásárlásakor maga elé engedi a munkást, diákot, a két zsömléjével, vízével, üdítőjével. Én meg ambivalens vagyok, csodálom és utálom is érte.