Van egy hely, ritkán járok arrafelé, de mindig megállok annál a tónál. Leülök az egyik padra, vagy kiülök a kis stégre. Nézelődöm, olykor elmerengek valamin. Sokat figyelem a teknősöket, él ott néhány. Nem tudom, mi vonz bennük, talán csak jó nézni őket. Az egész hely atmoszférája olyan megnyugtató, mintha egy másik dimenzióban létezne, mintha nem ehhez a világhoz tartozna. Tudom, ezt az érzést én adom bele, én ruházom fel vele, ahogy néhány más hely esetében is.

Nem nevezném meditációnak, amit csinálok. Az számomra lehetetlen, az elmém sosem üres, sokkal inkább egy jócskán terhelt számítógéphez hasonlít, csak épp nem igazán logikus. Még a hosszabb távú koncentráció is nehezemre esik, bár ez nem vonatkozik azokra a dolgokra, amiket kedvelek vagy érdekelnek. Tény viszont, hogy iskolai pályafutásom alatt kevés olyan óra volt, amit az elejétől a végéig követtem. Az más kérdés, hogy ez szinte senkinek se tűnt fel. Egyrészt jó jegyeim voltak, másrészt csendes típus voltam mindig is, elábrándoztam vagy olvasgattam magamban, nem volt miért rám szólni.

Egyszer, ahogy ott ültem, cseperegni kezdett az eső. Mivel nem vált intenzívebbé, maradtam. Az elmémben megszólalt egy zongora, lassú, egyszerű dallam. Ez egy sajátos törvényszerűség nálam. Az eső mindig felidéz egy ilyen zongorajátékot, ugyanakkor a zongora hangja nem minden esetben hívja elő bennem az esőcseppek képét. Elmém játszotta a zenét, miközben befogadta a vízbe hulló esőcseppek és a felszínen szétfutó vízgyűrűk látványát. Végül egy gondolatot vetített rá.

A vízgyűrűk, ahogy egymásba érnek s kölcsönösen kioltják a másikat. A metszéspontjuk. A pillanat, amikor az egyén szabadsága találkozik egy másikéval. A nem törvényszerűen, de olykor bekövetkező esemény, hatás, ami legalább az egyiket elfojtja, maga alá gyűri.

A mindenkire vonatkozó szabadságból fakadó természetes következmény, mégis van benne valami szomorú és – kirázott a hideg – kegyetlen.