Minden éjjel felébredt, mindig pontban éjfélkor. Az ablakhoz lépett, kikukucskált a függöny résén. Ott volt a háztól kiindulva, egy ösvény, úgy ragyogott, akár a hold. Megbűvölte, napról napra egyre nőtt benne a vágy, hogy rálépjen, hogy kövesse egészen a végéig. Végül azonban mindig visszament az ágyhoz és lefeküdt. Még sokáig éber maradt, lelke nyugtalanul hullámzott. Olyan nehéz volt visszafogni magát… De hát megvan mindene! Mindene itt van, ez az élete.

A következő éjfélkor ennek ellenére ott állt az ablak előtt, mereven bámult előre, szemeiben az ösvény kék ezüst szalagja tükröződött, egy csodálatos ének hangja fülén át elárasztotta elméjét, és hívta, tartson vele, lépjen rá az ösvényre és kövesse egészen a végéig. Ám ő visszabújt az ágyba. És ez így történt a következő, az azutáni és az azt követő éjjelen. Mígnem egyszer az erdőben ébredt, a fák lombján átszűrődő napfény cirógatására.

Nem tudta, hol van, így egyetlen lehetőségként, követte a halvány pókfonálként előtűnő ösvényt, amelyen hosszú-hosszú idő után találkozott egy gyermekkel. A gyermekkori önmagával, aki egy ezüstláncon függő régi kulcsot adott át neki, aztán szertefoszlott alakja. Helyén egy ládát lelt.

Akkor jött rá, ez az út vége. Remegő kézzel illesztette a kulcsot zárba.

A falubeliek három nappal eltűnése után találtak rá, sok-sok mérfölddel messzebb, az erdő sűrűjében. Az avaron feküdt magzatpózba gömbölyödve, arca csillogott a könnyektől. Úgy mondják, amikor a gyógyító meglátta, meg sem vizsgálta csupán kijelentette: Visszaszerezte azt, ami elveszett.