Zene és vezetés, az út mindig szorosan összekapcsolódott benne. Minduntalan tükrözték egymást, saját dalának kergetőző szólamai voltak. A zene lendülete, az autó sebessége, a mellette elúszó vagy épp suhanó táj. Az odakint tomboló szél lökései és a zongora hosszan ívelő, erőteljes futamai. Esőcseppek dobolása, ritmus monoton lüktetése. Mindent beburkoló köd, sejtelmes dallam. Felhők közt előbukkanó napfény, a dal vidám könnyedsége.

Volt, hogy ismeretlen helyekre ment, de ritkán és olyankor szorongás vett erőt rajta. Kontroll alatt tartotta ugyan, ám a gyomrában fészkelő nyugtalanság nem múlt el, míg az ismeretlenből át nem lépett az ismerős burkába. (A kontroll sokkal könnyebb volt, miután ő vezetett, az ismeretlen hellyel járó nagyobb figyelemigény háttérbe szorította nehezen zabolázható érzelmeit.) Néhány hely idővel átkerült egyik csoportból a másikba. A folyamat egyirányú volt, az ismerős kör lassan bővült, azonban ez mit se változtatott a tényen: macskatermészettel rendelkezik.

Úgy illik, az ember társaihoz kötődjön legjobban, családhoz, barátokhoz, kisebb-nagyobb közösséghez, utóbbi esetében járulékosan valamely eszméhez, központi fogalomhoz. Nem volt érdektelen a többi emberrel szemben, ambivalens és (kevés kivételtől eltekintve) kötődésre képtelen viszont igen. Az emberi alkotások sora, az érzelmek, általánosságban a psziché érdekelte, sokat merített abból, hogy belépett mások cipőjébe, átélte mások helyzetét, de ez sokallta inkább megfigyelés, tapasztalatszerzés, kutatás volt. Átélte a szenvedélyt, miközben valahogy mégis szenvtelen maradt. Benne volt és kívül rajta.

Ő e helyett helyekhez kötődött, megszokott, jól ismert utakhoz és tájakhoz, ugyanakkor semmit sem jelentett számára a haza, nemzet, és hasonszőrű fogalmak, jóval materiálisabb volt ragaszkodása, konkrét, a legkevésbé sem elvont. A környezet volt mindig is a legmeghatározóbb, az atmoszféra, amit megteremtett. A természeti képződmények, emberi építmények, lakása biztonsága, saját dolgai. Ezekhez ragaszkodott, méghozzá olyannyira, ha ezeken kívül került, valami hiányzott, elvesztette a talajt lába alól, összezavarodott, idegesség és félelem szorongatta. Nem tudta elképzelni, hogy más autót vezessen. Sosem hallgatott rádiót, csak a saját maga által kiírt, összeállított cd-ket. Egyetemista korában a tömegközlekedéssel járó feszültségét a mindig magával hurcolt mp3 lejátszója enyhítette, ha nem működött, az felért egy katasztrófával, mivel az általános zaj és hangzavar miatt képtelen volt akár kedvenc könyvére is koncentrálni, így megszűnt az ismerős, saját világának biztonságos légköre, helyére szorongás, egész lényét borzongató nyugtalanság áramlott.

Mindezzel ellentétben a zene, irodalom és egyéb alkotások vizén szabadon vitorlázott, és minél messzebbre akart jutni, ezt viszont csak akkor tudta maradéktalanul kiélvezni, ha elvackolhatta magát ismerős környezete biztonságában. Abban a biztonságban, melynek megteremtésében – paradox módon – a zene, vagy egy könyv világa szintén részt vett.