- Elég bizarr ez a hely – mondtam ki ítéletemet egy gyors szemrevételezés után.

Fehér, hosszú szálú fű borította a talajt, olyan ragyogó, mint a napfénnyel átitatott hó. Egyhangúságát itt-ott áttetsző üvegbokrok kusza ágai törték meg. Az ágakon néhány báb függött, némelyikben furcsa fény pulzált, némelyik meg-megrebbent, mintha mindjárt kikelne belőle valami. Az eget nem lehetett látni, egy pókhálószerű, de sűrű anyag szálai takarták el. Úgy borultak fölénk s a táj fölé, akár az ágy fölé függesztett szúnyogháló vagy baldachin.

- Mégis miféle hely ez? – kérdeztem Tőle.

Úgy tűnt, válasz nélkül hagy. Láthatóan elvolt saját gondolataival, miközben mosolyogva járt-kelt a bokrok között, időnként meg-megérintve egy bábot.

- Bábok kertjének nevezzük, de hogy te is értsd, ez a benned rejlő lehetőségek hazája. A te esetedben a nagy báb, amiben benne vagyunk, a következő történetedet nevelgeti. Ezek a bokrok a szereplőidet gondozzák. Mindegyiken csupán az egyik bábból fog egészséges élet kikelni, a többi vagy így lehullik, vagy halva születik.

Összerezzenek ettől a kegyetlenségtől, amire Ő azonnal felel:

- Ez már csak így van. Azt fogod életben tartani és felnevelni, aki/ami legjobban megfelel neked és a nagy báb kívánalmainak.

- És mi van, ha már nem akarok többé írni?

A lány csak fejét rázza.

- A kertjeid nem ezt mutatják. A többi kerted pusztaság, te ezt választottad, ezt gondozod és táplálod.

Elképedek és felháborodom.

- De hát akkor nem vagyok szabad?

- Dehogynem! Azonban amint meghozol egy döntést, kiválasztasz egy lehetőséget, a többit elveted, megtagadod tőlük az életet.

Hányingerem támad s felhorgad bennem a gyűlölet önmagam és a világ iránt.

- Ha szabad vagyok, meg is változhatok – ordításom visszhangot ver.

- Persze, ám akkor sem tarthatsz meg mindent. Ráadásul, mint már mondtam, kertjeid állapota azt sugallja, te ezt akarod.

Szavai hiába voltak halkak s lágyak, tőrként fúródtak belém. A fájdalomtól összegörnyedtem. Sokáig kuporogtam ott és sírtam, sirattam mindent, ami elveszett, ami meg sem születhet. Ő mellém térdelt, átölelt és egyik kezével lassan simogatta hátamat, közben annyit suttogott fülembe szomorúan:

- Sajnálom.