Megint kezdődött, újra itt volt az ismeretlen eredetű nyugtalanság lidérce. Belélegezte s az megült gyomrában, feszítette mellkasát, elöntötte elméjét. Sírás kerülgette, talán azért, hogy megszabaduljon tőle. A könnyek, akár egy kalitkába zárt madár, mely kétségbeesetten csapdos szárnyával, ki akar jutni, de képtelen rá.

Éjjel volt s ő éberen gubbasztott a széken, szívta a cigarettát. Jó ideig észre sem vette, de időről-időre nagyot sóhajtott. Zsigeri, automatikus tett volt, szabadulni akart a lidérctől, ám a nehéz sóhajok értelmetlen erőlködésnek bizonyultak. Nem csoda, hisz a lidérc valójában életéből született, azzal táplálkozott. Felfalta hitét, reményét és kétséget, félelmet ürített helyére, álmot zabált, örömet, önbecsülést, aztán rémálmot, bánatot, önmegvetést okádott, majd rá vigyorgott.

Abban a pillanatban, ahogy tudatosult benne önkéntelen sóhajainak ténye, egy újabb lidérc jelent meg. Hirtelen kívülről látta magát, ahogy ül a félhomályos szobában egy széken az éjszaka közepén, megtörve, eregetve a füstöt s a sóhajokat. E kép mellé bevillant egy másik, melyen éjjel volt, egy másik lakásban, egy másik széken ült megtört apja, eregetve a füstöt és a hatalmas, ólomsúlyú sóhajokat mereven bámulva maga elé.

Az új lidérc mosolyogva fogadta rögvest előtörő mérges sivalkodását, hogy nincs bennük semmi közös, bármiféle örökség elleni kirohanását, majd az örökség ellen felhozott kritikáját, csak rosszat hagytak rá. Habzsolta áradó érzelmeit, s egy-egy falat után elégedetten végignyalogatta ujjait. Érdeklődve, fejét félrebillentve szemlélte a fogások változását.

Megjött a bánat, a félelem, hogy ugyanaz lesz az ő vége is, hisz ő is próbált már véget vetni életének, s rengetegszer fordult meg fejében. Majd ezt a félelmet elhessegette, mint gyerekes dolgot, mint a dinnyemag iránti egykori utálatát, a kényszert, hogy mindig gondosan kiszedje őket, mert azt hitte, különben dinnye nő a hasában. Ellenkezése ellenére megszületett a közösség érzése is, s a kérdés: vajon ő is ugyanezt érezte? Vajon az ő fejébe milyen gyötrő gondolatokat ültetett a lidérc?

Ha ez nem örökség, mitől közös? Különböztek, nagyon is, épp ez volt a baj, hogy mást akartak az élettől. Valóban? Igen, nem ugyanazt akarták, apja megrögzötten materiális volt, ő meg szellemi munkáról álmodott. Nem, mert nem ugyanaz a munka volt, különböző a cél, s mégis az életmód nagyon is hasonló: a bizonytalanság terhe, hogy nem lehet belőle igazán megélni, pláne meggazdagodni, bizonyos csoportoktól megjelenő megvetés, el nem ismerés a társadalom részéről, meg nem értés a családtól, ismerősöktől, a papagájként ismételt kérdés: miért nem keresel valami biztos, normális munkahelyet.

Talán, amikor apja őrültnek bélyegezte terveit s vágyait, abban nemcsak a köztük feszülő ellentét csengett, hanem a hasonlóságok miatti félelem is. Talán nem akarta neki ezt a terhet.

De vajon a lidércek ebből az életmódból táplálkoznak, e miatt kísértik, vagy e nélkül is tennék, mert sokkal inkább puszta létezésének velejárói?

Válaszra, vagy több kérdésre nem futotta. A lidércek jóllakottan távoztak, ő pedig mély álomba merült.