Valahogy olyan ismerős volt neki a történet, mintha valahol hallott volna már hasonlóról, egy faluról, melynek lakói, akár a fogadalmat tett szerzetesek, némák. Azóta már sok ország útjának porában ott hagyta nyomát, időbe telt felidéznie azt az esetet, s rájönnie, mégse ugyanaz a kettő. Abban az országban egy elátkozott faluról szólt a mese, a hegy szelleme küldött rontást a zajongó, veszekedő falusiakra. Aztán a szomszédos államban találkozott két vándorral, akik azt állították, botorság az egész, ők ugyanis kíváncsiságuktól hajtva megnézték maguknak a falut, igaz csak messzebbről, ahonnan vidám gyerekzsivaj, kellemes beszélgetés és ünnepi köszöntés szállt fel. Nem furcsállotta különösebben a dolgot, lett légyen az bármilyen ország mindenütt akadtak legendák, pletykák, kiszínezett vagy teljesen hamis történetek.

Ez a mostani mégse hagyta nyugodni, fene se tudja, mi ütött belé, ballábbal kelt fel, vagy megcsípte valami, talán csak bökte a csőrét, hogy unos-untalan szembesül vele, az emberek jó hányada nem igen törődik azzal, amit hallott igaz-e, csak mondják a magukét. Zabálják két pofára a tragédiát, a szenzációt, az ostobaságot, mint a moslékot, s a közönség, akár az éhes tyúkok, odarohan és el-elcsen egy kipotyogott cafatot.

Az itteni sör igen erős volt, fejébe szálhatott, mert gondolatait hangosan ki is mondta, mire válaszul a mesélő a sarokban, egy régi hordón üldögélő fiatal férfira mutatott.

- Ha nem hiszed, őt kérdezd meg, ő ott lakik.

Sehogy se fért a fejébe, ha ő beszél, az rögvest bizonyítja, meséje sántít, ha nem teljes hazugság. Azért mégis odament, azonnal meg is bánta, nem tudta, hogyan is kezdjen bele.

Az ifjú kisegítette:

- Valóban síri csönd honol falumban közel két évtizede. Rajtam és beteg, jó anyámon kívül senki nem szól egy mukkot sem, meg sem pisszenek, akkor sem, ha hajnalban bevágják lábuk ujját a konyhaszékbe, hangtalanul sírnak, nem nevetnek, írni sem írnak, a gyerekek, akik azóta születtek, nem tanultak meg beszélni, sem olvasni vagy írni. Ha anyám nem lenne ágyhoz kötött, már régen elköltöztem volna abból a pokolból.

A vándor döbbenten hallgatta, kérdeznie sem kellett, a férfi folytatta.

Elmondta, hogy ő maga hét-nyolc éves volt mindössze, amikor ez kezdődött. Valószínűleg már senki sem tudná megmondani, kikkel is indult útjára a dolog, meg hát ő még gyerekfejjel nem is értett meg mindent. Az biztos, hogy valaki hazudott és erre fény is derült, eztán többé nem hallgatták meg, és nem válaszoltak neki, ezzel büntették. Csakhogy aztán a történet itt nem ért véget, a büntetésből, mely hol jogos volt, hol minden alapot nélkülözött, járvány lett, mígnem végül már senki sem szólt senkihez, talán már el is felejtettek beszélni. Mindenki maga igyekszik eleget tenni saját szükségleteinek, s ha rossz a termés, vagy elpusztul a disznó, s éhezik a gyermeke, akkor sem szólal meg, ha meg is tenné, hiába mutatná zörgő csontú lányát-fiát, az üres ólat, éléskamrát, nem törődnének vele.

A vándort elborzasztotta a történet. Ekkor azonban más is csatlakozott az elbeszéléshez.

- A démon miatt van – jelentette ki.  – Amelyik hasmenést kapott abban a völgyben, ahol a faluja van. Állítólag attól lett beteg, hogy az emberek már nem hittek benne. Baja aztán beleivódott a földbe, magukba itták a virágok, melyek pollenjei megfertőzték az embereket is. Én a maga helyében nem mennék közel az ifiúrhoz, nehogy még a végén letüsszentse s maga is megnémuljon.

- Én meg a helyedben nem innék annyit, főleg hitelbe, akkor nem beszélnél hülyeségeket – felelt a kocsmáros.