Véres, beszakadt körmű ujjaimmal kapaszkodom a falon, melyet te építettél magad köré. Tudom, tudom, szükséged volt rá, hogy megvédd magad, de át akarok jutni, megmutatni, tőlem nem kell félned, ám hiába hívtalak. Ha nem engeded, hogy mutassam meg? Ha nem engeded, hogy hozzád érjek, hogyan bizonyítsam, simogatni akarlak és nem megütni?

Nem adom fel, összeszorított fogakkal is felküzdöm magam, átjutok, hogy rád találjak és magamhoz öleljelek, akkor is, ha te először el akarsz lökni magadtól, mert félsz. Félsz, mert senki nem volt, aki szeretettel közeledett volna hozzád. Pedig mindig hangosan dobbant egyet szíved, amikor meghallottad a lépteket, de végül csak egy pofont kaptál, így aztán elhitted, ezt érdemled és meggyűlölted magadat.

Házadban ég a villany, te nem vagy ott, bevetted magad az erdőbe, mert tudod, nem érteném, senki se értette. Nem hiszel már, nem remélsz. Hiába próbállak elérni, belesúgva a szélbe, én itt vagyok és értelek, te csak rohansz tovább, bár már ordítok utánad, csakhogy végre meghalld, amit mondani akarok. Rohansz, mintha mögötted a világ dőlne romba.

Nem tudom, mit tegyek, hogy ez ne így folytatódjon, hogy ne veszítselek szem előtt az erdőben, miközben követlek. Hogyan mondjam el? Mindennél jobban vágyom rá, el akarom mondani, hogy értelek, még ha nem is érzem azt, amit te, hogy bennem megbízhatsz, hogy értékes vagy, megérdemled a szeretet, mert mindenki másnál nagyobb szükséged van rá, hogy ne gyűlöld magad, mert az már a vég, ne büntesd magad tovább olyasmiért, amit el sem követtél.

El akarom mondani mindezt, de elvesztettelek. Ülök kimerülten a sötétben és beszélek tovább, magamban, magamhoz.

„Akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szüksége a szeretetre.”  (Dan Millman)

[1] inspiráció: https://www.youtube.com/watch?v=lvs68OKOquM