A völgy, akár egy elveszett paradicsom, három falu otthona. A falusiak kedélyes, jólelkű, ugyanakkor makacs emberek, jöhetett akárhány követ a szomszédos országokból, ők nem adták völgyüket, olyannak akarták megőrizni, amilyen, tisztának, békésnek, menedéknek azok számára, akiknek elegük volt a királyságok népéből, a városok szennyéből.

Egy napon különös jelenség zavarta meg a völgy idilljét. A három falu közös temetőjének környékén minden élőlény elnémult, sőt a kilátogató rokonok sem voltak képesek megszólalni csak az után, hogy elhagyták e bizarr, bűvös kört. A hír hamar szárnyra kelt és másnap már a három falu apraja-nagyja a temető felé vette az irányt, ahol rögvest megtapasztalhatták, legyen bármily különös is a hír, igaz.

Este egyszer csak vége szakadt a varázsnak, mintha csak egy tündér megsuhintotta volna pálcáját. Azok, akik ráleltek a két fiúra, váltig állították, e változás akkor állt be, akkor szólalt meg újra madár, akkor kapták vissza ők is hangjukat, amikor a riadt gyermekek arcán feltűnt az első, még kissé bizonytalan mosoly, bizalmuk apró jele. Ennek azonban senki sem tulajdonított jelentőséget, az igazat megvallva, hitték is meg nem is.

A gyermektelen házaspár rövidesen sajátjaiként nevelte a két fiút. A völgy is befogadta őket, a lakosok közül voltak néhányan, akik idegenkedtek tőlük, de bántani sosem bántották a két érdekes és kissé kísérteties gyereket. Bár akadtak közös vonásaik, meglehetősen különböztek. Az idősebb fiú magasra nyúlt, vékony alkattal rendelkezett, eleganciát, törékenységet, ártatlanságot sugárzott. Ezzel szemben a fiatalabb masszívabb, tömzsi alkatú volt, jelenléte súlyos, állhatatos, erőtől duzzadó, néha már-már fojtogató. A falusiak nagyobb része megszokta kurta-furcsa személyüket, akik tartották tőlük a távolságot, azok csupán nem tudtak mit kezdeni sajátos kisugárzásukkal és némaságukkal. Egyikük sem beszélt soha, hiába próbálták tanítani őket, ugyanúgy hallgattak.

Tizennyolcszor bomlott rügy a fákon az óta, tizennyolcszor értek meg a gyümölcsök, hullottak a levelek, majd a hó. A következő évben a nyugati szomszédságban új királyt koronáztak, aki elhatározta, ha másképp nem megy, hát erőnek erejével szerzi meg a mesés völgyet. Követet is küldött, vigye hírét döntésének, ajánljon békés alkut a falusiaknak.

A követnek nemigen fűlött a foga e hálátlan feladathoz, így megelégedett azzal, hogy az első útjába kerülő embernek elmondja, mi ügyben jár. Ez az ember a néma testvérek idősebbike volt, a nyúlánk, vézna ifjú, akit bármikor elfújhat az első szélroham.

- Mi az, hogy a válasz: csend? – tajtékzott az újdonsült uralkodó.

Nem volt ínyére, hogy ennyire semmibe veszik azok a koszos parasztok, nyomban kiküldte néhány katonáját, kapjanak egy kis ízelítőt hatalmából. Az indulás előtt néhány órával úgy határozott, ő is velük tart.

Dölyfösen lovagolt be az első falu főterére, a piacnap miatt összegyűlt sokaság elhűlten figyelte a váratlan vendégeket. A király odasétált az első emberhez, akit meglátott, véletlenül épp ugyanaz az ifjú volt, akivel a követ találkozott. Amikor nem válaszolt, a feldühödött király kivonta kardját és neki szegezte követelésével együtt. A halálra rémült falusiak képtelenek voltak bármit is kinyögni.

Aztán megjelent a másik néma testvér, aki mára bátyja fölé magasodott, robosztus alakja a katonákban is félelmet ébresztett. Ő sem mondott semmit, ettől a király csak még mérgesebb lett, valósággal lángolt az arca. Ordítani akart, de amikor észlelte, egyetlen árva hang se jön ki torkán, elsápadt, arca megnyúlt, szemei tágra nyíltak.

Ekkor aztán mindenki legnagyobb elképedésére, a fiatalabb testvér megragadta a páncélba öltözött királyt, megfordította és utat mutatott neki és bandájának. Rögtön szedték is a lábukat, iszkoltak elfele élükön a megszégyenült királlyal. Az eset óta az uralkodó csöndben meghúzta magát.

A völgyben az óta is a legnépszerűbb mese e történet a kedves Csendről és a dörgedelmes Csöndről.